Vakoda
Takács Péter
A könyv a kiszolgáltatottsággal szembemenő, szocializációról szól, egy zárt közösségben, melynek megvannak a maga írott és íratlan törvényei, melyeket mintha azért találták volna ki, hogy kamaszodó hősünk, és társai unos-untalan megszegjék azokat-emberi méltóságuk érdekében.
Mivel magyar- történelem-filozófia szakos tanárként magam is az értelmi fogyatékossággal együtt élők rendjéhez tartozom, hisz választhattam volna a jobban jövedelmező markecolást, vagy államtitkárkodást a Nemzetbiztonsági Hivatal élén (azt garantáltan nem ellenőrzik, csak maguk), vagy lehettem volna BKV főtanácsadó is, vagy lányfuttató a nyóckerben, magam is azokhoz tartozónak vélem, akikről Francois Villon már annak idején megmondta, hogy „értük nem mozdulnak el a hegyek”. A hősünk a Vakok Intézetében nő fel, minden ötvenedik oldalra esik egy játék közben kifolyt a szem, hogy az olvasmányosságról szóljak. Mivel a recenzens –vélhetően a szerző szándékával egyetértve –elsősorban irodalmi szövegként olvasta, azt le sem tudta tenni. Peter Marshall Tombol a hold-ja óta nem olvastam ugyanis a fogyatékkal élő kamaszok felnőtté válásáról. No már most, ha valaki megkérdezné, hogy miben különböznek tőlünk, akkor a felelet: semmiben. Megvannak csínyeik, szabályaik, jutalmaik, büntetésük, és ők sem szerették gyermekkorukban a tökfőzeléket és a spenótot, a sűrített tejkrémet annál inkább. Nevelőtanárok jönnek és mennek, akik semmiben nem különböznek más intézményektől, ahol magam is nevelőtanárkodtam, igaz, egy részeg rendőr a feljelentőlapjában ezt „szerelőtanárként” értelmezte. Szerelőtanárban itt sincs hiány. Van, aki közelebb kerül a gyermekek szívéhez, van, aki sosem nyeri el Azt.
Közben rengeteg mindent megtudunk erről a titokzatosnak hitt világról, miközben rájövünk, hogy pont olyanok, mint mi. Szerelmesek és csalódottak, nem szeretik a lakodalmas zenét, inkább a metál felé húznak, Szívesen játszanak, szeretik bosszantani nevelőjüket. Gyakran vesznek részt sportversenyeken, melyek legalább olyan kemények, mint a rögbi, vagy a jéghoki. Kissé nehezebben olvasnak és írnak, könyvekről gyakrabban kopnak le a braille-írás pontjai, de éppúgy szeretik a Vadölő-t, mint tettem azt én gyermekkoromban. A kötet a lelki akadálymentesítés regénye. Igaz ez minden kultúra találkozási pontjaira, ha megismered, megszereted, és nem idegenkedsz tőle. Éppúgy ismerik az MP3-at, mint a Beatles-t, gitároznak, az elvetemültebbjei csellóznak, és hősünk dobol. Ha valaki édesbús, tragikus történetként értelmezné a könyvet, nagyot téved. A vakok és gyengén látok világában ugyanis a boldogság értékrendje ugyanaz, mint a mi világunkban. Atomizálódó társadalmunkban virtuális közösségeket építünk, mások meggazdagodása mentén, mert legnagyobb problémánk, hogy rettegünk, a befogadásunkért. Két világ fog kezet a regényben egymással. Hogy jó könyv azt bizton állíthatom, én, ki ugyanúgy elvesztettem látásom nyolcvan százalékát, mint a könyv szereplői, ezért a könyv hitelességét és olvasmányosságát „vakon felismerem”
Kerekes Tamás
A kiadó:
A kollégium, a katonaiskola, gyermekotthon sok regény témája. A kiszolgáltatottsággal, a farkastörvényű minitársadalommal, amit a gyerekek ösztöne épít fel a felnőttek közösségének karikatúrájaként, mindig megrázó és tanulságos.
A könyv szerzője is egy ilyen világban szocializálódott. Nem családban, ahol sokadik gyerekként is valaki lehet az, akit szerető anya és apa nevel. A vakok általános iskolájában és kollégiumában nőtt fel, ott tanulta meg kezelni az emberi viszonyokat. S azért írta a könyvet, hogy megszabaduljon a piti zsarnokok, a kiszolgáltatottság az embertelen közöny emlékétől. Meg még azért, hogy a reflexión keresztül megmutassa, ő, aki megfigyelt, akinek véleménye volt, akit félig-meddig vaksi állatkaként terelgettek azok, akiknek a hivatása lett volna, hogy a látás gyönyörűségét valamivel pótolják, ő is ember volt, már akkor is.
A szerző kalandjai, csetlése-botlása egy új, majd biztonságos mozgása egy megszokott, egyszerű szabályokra épülő szervezetben, olyan dolgokra ébreszthet rá, amiket látóként észre sem veszünk, amikre mi vagyunk vakok.
Kerekes Tamás