Csak egy költő
Szecsődy Péter
Garbo Kiadó
Nekem ez a könyv a kénytelen szeretetről szól, meg arról, hogy az ember nem a maga sorsának kovácsa.(Szecsődy Péter)
Tar Lőrinc pokoljárása lehetett olyan, mint Szabó Péter útja az első és utolsó kötetéig, hogy már ne is gondoljak Paolo Santarcangelli professzor úr jeles kötetére, ami a magyar költők pokoljárásáról szólt.
Valóban minden költőnek pokolra kell szállnia, s ott megtanulható, hogyan kell a dudát fújni?
Van megalázóbb változata is az alkoholtól feltüzelt képzelőerőnek, mint Szergeny Jeszenyin frivol önpusztítása? De, hát Írország címerében ott a lant, a költő szimbóluma, és minden derék írnek Szent Patrik napján hét napig kell innia, addig, míg a macskát anyósnak nem látja.
A magyar Pimodán óriásira duzzasztott metaforája óta a magyar olvasó az alkotást óhatatlanul társítja az alkohollal (nálunk nem volt divat az ópiumevés- de Quincey), sem a hasis, sem az abszint(hogy örömünkbe kerüljön némi üröm) és elkerült bennünket Timothy Leary LSD-kampánya is(a jeles professzor Ronald Reeagan-nel csatázott a kormányzói posztért, s még ma is a hideg ráz attól a gondolattól, mi lett volna, ha győz. De ott volt nálunk a bor, amit Csokonai óta szívesen társítanak az alkotással, noha Ady édesanyja világosan megírta az emlékirataiban, hogy még fiának is választania kellett az ivás és az írás közt esténként. A bor, jegyezzük meg, senkit nem tesz művésszé. Ez kiderül Szecsődy Péter kötetéből is. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az első pohár bort az ember issza, a harmadik pohár bor viszont az embert. Persze ott vannak a nagy "példakép- ek", E. A. Poe, Rober Burns, és Hajnóczy Péter, és teszem azt Bólya Péter. És nem kivétel ez alól a műben véletlenszerűen megemlített Dobai Péter sem, de egy pillanatra sem hihető, hogy a Redl ezredes és a Mephistho Oscar- díjas forgatókönyvei alkotásai közben Dobai Péter akár egy stampóval is lehajtott volna.
Az olvasmányos, izgalmas és torokszorító biográfia egyik fontos jellemzője, hogy, amikor az ember kiválaszt valakit hősül, az legalább annyira rá is jellemző. Gyakorlatilag párhuzamos életrajzokról beszélhetünk, ami esetünkben nemcsak metafora, de tény, hiszen a költői életrajzba Szecsődy Péter beleszőtte saját életét is. Az én világképemben alapvetés, hogy minden emberért kár, a John Donne-i értelemben, nem vagyunk magányos szigetek, de Szabó Péter esetében elfúl a hangom, ha Szuromi professzor úr, a debreceni egyetem dacból a verselés tudományába temetkező gigásza, a legjelesebb élő költőnek tartotta és gyökereit magánál Csokonainál vélte megtalálandni.
A recenzens személyes meggyőződése, hogy három pohárnál meg kell állni. Mindenütt és mindenkor. Még otthon is, amikor az elhullást az avarban senki nem látja.
Az alkohol kis mértékben felszabadítja a fantáziát, ösztönöz szokatlan képzettársításokra, kedvet teremt egy-egy ötlethez, de tapasztalatból tudom, hogy ebből akkor lesz alkotás, ha az ember másnap csontjózanul, tiszta fejjel munkához lát. Fiatalabb koromban próbáltam beiktatni mindenféle segédeszközt. Borközi állapotban, ha eszembe jutott valami, akkor sebtiben leírtam, de másnap nem is tudtam elolvasni a saját macskakaparásom. Aztán vettem egy elektromos diktafont, mely alig nagyobb, mint a gyufa. Szalonspicces ötleteim rá mondtam, gondolván, ezzel megoldom a problémát, de nem. Másnap saját elfúló, borízű hangomat a kocsmazajban nem is tudtam kihüvelyezni. Tehát személyes meggyőződésem, hogy az alkohol inkább gátja, mint segítője az alkotásnak. Ráadásul, amikor az ember már túl van néhány köteten, beméri a saját tehetségét, körvonalazódnak azok a témák, problémák és terrénumok, amit meg tud írni, akkor szinte mérnöki precizitással fel kell érni a saját erőnket, hogy a nekünk hagyott véges időből optimalizálva mennyi hasznosítható.
Gyermekkoromat véletlenül írókkal töltöttem. Munkácsi Miklós, Dobai Péter, Krasznahorkai László, Bólya Péter, Császár István, Hajnóczy Péter. Ha alaposan átgondolom a névsort, a fele már halott. Aki még él, az gondosan beosztja élet-és munkaerejét. Mindezt tudva vettem kezembe Szecsődy Péter kötetét a semmibe hulló költőről, kinek zsebében már csak dohányszemcsék voltak, ám a lepusztulás etapjában csillagpor már nem. Ráadásul én az egész életutat folyamatos lecsúszásnak értelmezem, hiába sikerült a nagylelkű barátnak még életében kezébe adni a verseskötetét. A siker csak rontott már ekkor állapotán. Évszázadokon túlnyúlik az anekdota, melyet hol Mikszáthnak, hol Jókainak tulajdonítanak, de filológusok az időben még messzebbre nyúlnak, és így szól, hogy "A nagy emberek olyanok, mint a havasi kürt. Minél messzebbről hallik hangjuk, annál élvezhetőbb" -amiben benne vagyon implicite, hogy az alkotók, amellett, hogy értékes műveket tesznek le az asztalra, mocskos borisszák, megbízhatatlan alakok. Johnson úr egész könyvet írt a témáról (Európa Kiadó, Értelmiségiek), amelyben sok múlt századi alkotóról kiderítette, hogy szörnyetegek voltak: Sartre, és Karl Marx sem voltak kivételek.
Szecsődy Péter személyes érintettsége okán, mivel kamaszkori eszmélése és későbbi intellektuális ismeretszerzése Szabó Péter inspiráló környezetében fejlődött ki, mintegy belülről világítja meg az anyától rettegő, de ahhoz mániákusan ragaszkodó, szorongásai elől alkoholba menekülő művész figuráját. Hogy rendkívül komolyan vette feladatát, arra jellemző, hogy sikerült elérnie, hogy még életében "komoly" keményfedeles verseskötete jelenjen meg a semmibe hulló tehetségnek, aki ezzel sem tudott élni.
A kötet olvasmányos, szellemes, néhol tragikus, néhol bénító (amikor Pétert agyvérzés éri és a saját nadrágjába vizel), csak a mai modern magyar irodalom egyik valóban megkerülhetetlen alkotójával való diskurzusom meggyőzött arról, hogy az alkoholistára majdan még józanul is beszarás vár. Ezt a művészhez méltatlan, lecsúszást, testi-lelki összeomlást plasztikusan eleveníti meg a könyv.
Azt ital senkinek nem való. Álljunk meg a napi negyven cseppnél. Naponta kétszer. Aki nem hiszi, olvassa el a végszót: halálhoz vezet
" Az öntelt fenegyerek, (Norman Mailer) akiről a liberális entellektüellek kikiáltották, hogy zseniális író mindössze eseménydús limonádéival tett szert hírnévre, igaz ezekkel százmillió dollárt keresett. Többet iszik, és gyakrabban részeg, mint fél tucat alkoholista. Negyven éve rúgott be először, de azóta nem képes kijózanodni. Ha nem iszik, akkor kábítószert szed. Annyi ökölvívó-mérkőzése van egy évben, mint egy lustább bokszolónak, de ő nőkkel is verekszik. Az első négy felesége életveszélyes brutalitása miatt vált el tőle. Amikor egy vesztett meccs után rosszkedvűen hazament, kétszer mellbe szúrta perui feleségét. Egy televíziós vitán belőtt a stúdió sminkszobájába, pár perccel adás előtt, vitapartnerét, Gore Vidalt, lefejelte. Mindig talál időt rá, hogy gyilkosokkal foglalkozzon és patronálja őket. Többszörös gyilkosról írt könyvet (Gilmore, a Hóhér dala), kivégzése súlyos lelki megrázkódtatást okozott Mailernek. Közeli barátjának vallotta Jack Henry Abbott-ot, ki 12 éves korától 37 éves koráig mindössze kilenc hónapot volt szabadlábon. A börtönben is agyonszúrta egyik rabtársát. A börtönben Abbott írni kezdett, mindezt elküldte Mailernek. Mailer nemcsak segítette a könyv kiadását, hanem előszót is írt hozzá. Mailer közbenjárásával a veszélytelen rablógyilkos büntetését felfüggesztette a bíróság.(Mégis van értelme írni -Kerekes Tamás) Abbott öt héttel szabadulása után bement egy new yorki étterembe, hogy használja a mosdót. A pincér kérte, hogy rendeljen egy kávét, csak így használhatja a helyiséget. Az újsütetű író helytelenítette ezt, kötetlen eszmecserére hívta a pincért az étterem elé, ami egy percig tartott, mert a teljesen veszélytelen Abbott szíven szúrta. Mailer nyilatkozata sajátságos, van benne valami fanyar íz, bölcsesség és némi perspektivizmus: "A civilizáció megér egy kis rizikót"
És ha nincs szabad akarat, akkor kell lenni egy kormányosnak, aki ugyanúgy kezel minket, mint mi a sejtjeinket. (Nagyon elhízott már).(Szecsődy Péter)
Kerekes Tamás
Egy elvesztegetett élet, amiből csak a legtisztább gondolatok gyémántjainak ragyogása maradt. Hogyan él egy lángelme olyan korban, amikor nincs szükség zsenikre? Hogyan látja őt egy végsőkig hűséges, de kritikus barát? A kávéházi bölcsek, a kereskedelmi televíziók ötperces sztárjai, a minden levegőt elszívók mögött félretolva, észre sem véve ott vannak az igazi tehetségek, mint a regény főhőse, aki élményeit, fájdalmait, félelmeit lelke vegykonyhájában gyönyörű, semmihez és senkihez sem hasonlítható versekké alakította át. Közben élte a hetvenes-nyolcvanas évek poshadt mindennapjait, egy senki méltóságával, egy olyan senkiével, aki valami olyat tud, amilyet csak ő.