Tormay Cécile
„Tormay Cécile romantikus elbeszéléseit gyűjti csokorba a kötet. Az írónő rendkívül magával ragadóan írt a szerelemről és az asszonyi sorsokról: a szépségről és annak mulandóságáról, a szenvedély felizzásáról és elhamvadásáról, a gyermekszülés utáni vágyról, a házasságban unatkozó, szerelemről ábrándozó feleségekről, féltékenységről, hűségről és megcsalatásról, öregségről és halálról.”
Ha lehet, most mellőzöm az írónő körül kialakult jelentésmezőt, és hagyom a magyarok zsidófaló nagyasszonyáról írókat a maguk hitében, noha a kötetben szereplő emberi, érzelmes történetek olvastakor nem kellett megszaggatnom kaftánom, és szememben az ötezer éves bánattal nem kezdek el hablatyolni fasizmusbizniszről, mert ezek a történetek mellőznek minden politikumot.(Kerekes Tamás)
TALÁLKOZÁS ALKONYATKOR
Lazi Kiadó
A multkor egy este emlékeim között kutattam. Csak úgy véletlenül akadt kezembe az a régi kis lorgnon s mikor elgondolkozva a szemem elé tartottam, homályos, poros üvegjén át egyszeribe beleláttam abba az elmúlt világba, ahol olyan jól festett kicsinyke úrasszonya kezében. Beláttam a régi szobák ajtaján s mintha csak ott lettem volna, érezni véltem újra a levendulaszagot, mely az arcomba csapódott, ha visszafojtott lélekzettel, lábujjhegyen oda beléptem.
Ni, lám, ott áll a sarokban Lord Byron regényes képe alatt a különös zongora, melytől gyerekkoromban úgy féltem. Az öreg inas volt az oka, ő mondta, ha közel megyek hozzá, bekapja a fejemet. És hogy nyomatékot szerezzen állításának, még meg is mutatta a szörny töméredek, elsárgult fogát.
A vén cseléd nagy hatalom volt a háznál s velem kurtán bánt el, de én is megkínoztam párszor, amiért azután esküdt elleségek lettünk. Gonoszul vigyorogtunk egymásra s ha szerét ejthettem, kiöltöttem rá a nyelvemet.
Mikor jöttem, egyszerűen kézen fogott s maga után vonszolva vitt be egy kis ajtón. Az ajtón túl azután igazán azt képzeltem, hogy egy elmúlt világba mentem vissza, ahol csak megszokásból és kötelességből élnek az emberek.
Nagyanyám, mert hát őt látogattam, porcellánszerű fehér függönyök mögött ült az ablakmélyedésben s mikor beléptem, ezen a lorgnonon át mosolygott rám. Ő többnyire mosolygott, nevetni ritkán láttam, sírni pedig csak egyetlen egyszer. Jól emlékszem rá, kicsiny és törékeny volt s két nagy kék szeme sehogy sem akart vele vénülni. Rendesen lila színű, vagy fekete selyemruhát hordott, melyből hűvös levendulaillat áradt szét.
Bevallom, nagyon furcsának találtam a ruháit. Egészen olyanok voltak, mint azok a ruhák, amelyeket a színehagyott dámák viseltek, akik unalmasan, mereven néztek le rám a képekről.
Egyszer, mikor a falon függő előkelő társaságot szemléltem, nem tudom hogyan jutott eszembe, de megkértem nagyanyámat, adjon nekik engedélyt az ásításra, mert hisz alig állják. Szigorúan pillantott a szemembe s megtiltotta, hogy ilyesmivel tréfáljak. Ő tréfásnak tartott, pedig egészen komolyan mondtam. Hogy kiengeszteljem, fejemet szerényen húztam a vállam közé s megkérdeztem, hogy úgy-e, ő fiatal korában szebb és mulatságosabb volt, mint a lefestett rokonság? Elmosolyodott és elégedetten mutatott egy aranykeretű, bájos képre:
— Látod, ilyen voltam én akkor, régen.
— Ejnye, beh szép volt, nagymama! — szóltam bámészan, — de...
— Nos?
— Szeretnék valamit kérdezni.
— Hát hadd hallom?
— Azt akarnám megtudni, miért tartotta meg az akkori ruháit s miért nem öltözködik úgy, mint most szokás?
Megrázta a fejét.
— A mostani divat elcsúfítja az embereket... Csunyák vagytok mind! Te, — mondotta kisvártatva, — te... nem; maradj csak úgy, ahogy vagy! De én, én nem szeretem az új módit, meg a mostani asszonyokat s azokat a szemérmetlen ujságokat. Semmi és senki sem szent előttük... Eh, mi mások voltunk. Tudtuk a kötelességünket!...
Én persze nem értettem ezt a furcsa beszédet, de azért illedelmesen bólintottam.
Egyszer aztán egy szép tavaszi napon vittek el ismét hozzá. Mikor a szobába léptem, elképedve álltam meg. Valami furcsát hallottam: zenehangot a csendes házban.
Nem hittem a fülemnek! Nagyanyám a zongoraszörnyeteg előtt ült. Ujjai alatt halk nyikorgással muzsikáltak a billentyűfogak. Valami nevetségesnek tetsző, régi dalocskát játszott s közben vékony, remegő hangon énekelt.
A szavakat bizony elfelejtettem, de a melódia velem maradt s évek multán felismertem Mozart Zerlinéjének dalában. Az zümmögi körül nagyanyám emlékét még ma is...
— Még egy kicsit, nagymama! — kiáltottam, elrekedve bámulatomban.
— Hát te hogy kerültél ide, menj ki! — riadtan, szemrehányóan nézett rám, s mintha elszégyelte volna magát, hirtelen becsukta a zongoravadállat száját. Aztán elgondolkozva rázta meg a fejét: — Azt hittem, nem hallja senki sem.
Felállt, pár lépést tett az ablak felé, kisvártatva visszajött hozzám és a szemembe nézett. Éreztem fölényemet s így komoly arcot vágtam, úgy mint ő szokott volt, ha valami csínyen ért. Egy darabig csak néztünk egymásra, végül is megsímogatta a hajamat, lehajolt egy ici-picikét, mert bizony alig volt nagyobb mint én és megcsókolta a homlokomat.
Ettől a naptól kezdve szabadabban lélekzettem a furcsa, öreg szobákban és a zongorától sem féltem többé. Akármennyi foga is van, ártatlan teremtmény! Azzal beszélgetett el nagymama az ő magányában, hisz csak az tudhat már az ő nyelvén...
Miután megcsókolt, széles jókedvem támadt, de később, úgy vettem észre, megbánta ezt a gyengédségét. Az énekről egyáltalában megfeledkezett s a szokottnál is szigorúbban bánt velem. Gyötört a francia szavakkal, a der- die- das-szal s az ebéd alatt mindenből kellett ennem. Az öreg inas pedig buzgón segédkezett neki. Gonosz élvezettel rakta a húsokat a tányéromra, azután odaállt nagyanyám széke mögé és kárörvendően vigyorgott rám. Egészen belefáradtam az evésbe. Homlokomon verejték gyöngyözött. Ebéd után életuntan sompolyogtam a nappali szobába s keservemben a megfakult pamlag alá bújtam. Régi szokásom volt ez, otthon is, ha megbüntettek, mindíg így tettem. Magányba vonultam s órák hosszat bámultam bele az acélrugók rejtélyes birodalmába. Most a szokottnál is jobban el voltam keseredve. Igazságtalanul bántak velem; mit tehettem arról, hogy ő titokban énekel...
Ó, Istenem, minek is jöttem a világra és miért is van hús a világon és miért is kell nekem húst ennem ebédre? — Miközben ezen gondolkoztam, valahogyan elnyomott az álom. Aztán kis idő mulva igazán nem tudtam hol vagyok. De végre is magamhoz tértem és fejemet vigyázva toltam előre. Körülöttem minden csendes volt. A tavaszi nap besütött az ablakon és mintha elcsúszott volna a síma parkettán, végigvágódott a szobán. Ezer aranyos porszem kerengett a napfényben s a régi bútorok kedvetlenül sápadoztak ifjú világában. Az íróasztal mereven nézegette magát a tündöklő padozatban. A székek belemerítették vékony lábaikat a szőnyeg fonnyadt, rózsás mezejébe s az óra nehézkesen ketyegett a kandallón. Ingáján a lebegő, aranyozott sasmadarat néhány legyecske bosszantgatta. Az ablakköz tele volt rezedával. Az asztalon, a vázában virággal terhes orgonaág illatozott.
Csend volt s nekem úgy tűnt fel, mintha délutáni álmát aludta volna az öreg társaság. De egyszerre csak felállt valaki s két keskeny, keresztszalagos cipőcske lépegetett végig a szobán. Hátán összekulcsolt kezekkel nagyanyám kezdett idestova sétálni. Rólam teljesen megfeledkezett és mintha a világon sem lennék, gyenge hangon dúdolgatta az ő dalát. Szája körül összeszöktek a ráncok s bizony alig lehetett elgondolni, hogy valamikor szép és fiatal volt.
Éppen elő akartam mászni rejtekemből, mikor az ajtó óvatosan kinyílt. A figura inas lépett be. Idétlen két lábát tiszteletteljesen illesztgetve közeledett úrnője felé. Mélyen meghajolt s ezüst tálcán névjegyet adott át.
Ördög vigye! Gyűlöltem ezt az embert. Életemet adtam volna érte, ha a porolóval egyszer istenesen ráhúzhatok domború hátára. Nem bírtam neki megbocsátani, hogy csínyeimért mindíg beárult s azután nagyanyám mögé állt és szidás alatt helybenhagyólag billegette a fejét. Gyűlöltem őt, de most be értem volna azzal is, ha harisnyás lábszárát megcsíphetem.
Ravaszul mosolyogva, sóváran nyujtottam előre a kezemet s már elképzeltem, hogy rántja fel a lábát, hogy vágja földhöz a tálcát és ordít keservesen fájdalmában. Gyönyörű reménység! Halkan nevettem magamban és a fejemet félig kitoltam a pamlag alól. Tekintetem nagyanyámra esett, de ekkor menten felhagytam tervemmel, mert eszembe jutott, hogy ha most életjelt adok, szentül kiküld a szobából. Nyugodtan maradtam tehát és vártam.
Szörnyen kíváncsi voltam, vajjon kicsoda a látogató s elfogadják-e őt; mert mióta vissza tudtam emlékezni, senki sem lépett be az enyéimen kívül ebbe a fakó világba, még orvos sem járt ide, ha valaki beteg volt. Nagyanyám kis, fehér golyócskákkal kezelte a cselédséget és önmagát is. Nem bízott a doktorokban. Tán azért lehetett ez így, mert hosszú életén át olyan sokszor látott embereket meghalni...
Nagymama most finom kezébe fogta a névjegyet s megfeledkezve lorgnonjáról, csak úgy, szabadszemmel pillantott rá. Hogy megváltozott egy perc alatt az arca. A szeme felcsillant, alakja hátrahajlott s valami fiatalos, idegen mozdulattal intett a szolgának, hogy bocsássa be a vendéget.
De ez az átalakulás csak rövid ideig tartott. Azután még öregebbnek, még fáradtabbnak látszott, mint azelőtt s különös, töredezett lépésekkel ment a tükörhöz. Megigazította a haját, kissé bepúderezte fonnyadt arcocskáját, majd hirtelen egy szék karjának támaszkodott... Két ujja közé fogta a ruhája fodrát s másik kezével lorgnonját tartotta a szeme elé.
Az ajtó feltárult: kíváncsian tekintettem a látogatóra.
Magas, hajlott termetű ember volt. Igen sajátságos, fülig érő gallért, rengeteg nyakkendőt és dohányszín kabátot viselt. Jól emlékszem mindenre. Sietve tett néhány lépést. Mikor azonban nagyanyámat meglátta, csalódottan állt meg.
Nagymamámnak ekkor egészen szomorú lett a szeme és sóhajtva rázta meg a fejét. Ma, ha rágondolok erre a jelenetre, úgy hiszem a vénség tudata nyilallott a szívébe. De erőt vett magán s mialatt az öreg ember színpadias lépéssel járult eléje, marionettszerű mozdulattal bókolt s nyujtotta csókra a kezét.
Olyanok voltak így együtt, mintha valami régi táncot járnának. Ki tudja... Talán visszaélték magukat abba az időbe, mikor szertartásos menuette-lépésben ment az udvarlás.
Aztán helyet foglaltak. Mint illik, nagyanyám a pamlagra ült, lába azonban nem érte a földet s így zavartan, alig észrevehetően meg-megingatta a levegőben. A vendég egy széken foglalt helyet s két kezét, mutatóujján a nagy pecsétgyűrűvel, térdére szorította. Egyik sem tudta, mit szóljon, a vendég csak mindegyre köszörülte a torkát s furcsa cipői kétségbeesetten tapogtak a puha szőnyegen. Végre is az asszonyok hagyományos tapintatával nagyanyám törte meg a csendet.
— Milyen szép tavaszi nap van ma.
— Igen, — válaszolta kissé rekedten az öreg úr és a mennyezetre nézett. — És emlékezik-e rá, húgomasszony, akkor régen is ilyen napok voltak.
Újból kínos hallgatás állt be. Az egyik rézveretes bútor furnérja titokzatosan roppant, a legyek zümmögve táncoltak a sasmadár körül, a keresztszalagos cipőcskék pedig izgatottan súrolták egymást. Fészkelődni kezdtek mind a ketten. Pár pillanat múlhatott így el, azután ismét nagyanyám szólalt meg:
— Ejnye, ejnye, kapitány úr, hát hosszú távollét után csak az időről tudunk beszélni? Nem történt életünkben semmi, amit egymásnak elmondhatnánk?
— Megöregedtem, húgomasszony! — sóhajtott az idegen nekibátorodva.
— Megöregedtünk — javította ki nagymama mosolyogva. — Úgy bizony, minek udvariaskodnánk: életünknek jobbik fele már messze van a hátunk mögött. Akik velünk voltak fiatalok, azok nincsenek többé és mi, ha körülnézek, egyedül maradtunk az új világban... Így kell találkoznunk. Lám, ráncos az arcunk, a kezünk remeg s a hajunk, a hajunk ami még megmaradt... fehér biz az.
A két öreg halkan nevetett.
— Nem tagadom, húgomasszony, hogy egy kevéssé megváltozott, de csak egy kevéssé.
Amíg beszélt, nagyanyám arcképére tekintett, aztán vissza reá magára:
— Mondja, kérem, gondol-e olykor még a régi jó időkre? Emlékezik-e még arra a napra, mikor olyan lassan mentünk a hosszú fasor alatt, hogy tovább tartson az út?
— Igen... hogy annál tovább tartson az út, — ismételte nagyanyám olyan hangon, mintha szörnyen megcsodálná hajdani leleményességüket...
— És azután ott a rácsoskapunál lábujjhegyre ágaskodott és először... utólszor...
— Először... utolszor, — suttogta áhítatosan nagyanyám, mintha valami szent imádságra mondaná rá az ament. Lábacskái ezalatt szinte ágaskodni látszottak a levegőben...
— Ki hitte volna, húgomasszony, hogy ilyen jól emlékezik mindenre!
Nagyanyám szeméhez emelte a lorgnonját és zavartan nézett a vendégre:
— Hát hová gondol, ki felejtené el a fiatalságát. Hiszen tudhatja magáról, kapitány úr, hogy mi, öregek, arra szeretünk legjobban gondolni. Gyakran jutott eszembe az a nap. Soká vártam, hogy visszajöjjön értem.
— És én nem jöhettem, — szólt mintegy önmagát vádolva az idegen, — háborús idők voltak s nekem a kardomon kívül nem volt semmim a világon. Mikor pedig haza eresztettek, akkor már későn volt.
— Utóvégre is csak férjhez kellett mennem.
— Nem vetettem soha a szemére, húgomasszony, csak azt szeretném tudni, ha meg nem sérteném, hogy vajjon boldog volt-e?
— Nem! — mondotta vontatottan nagyanyám. — De hát boldogtalan sem voltam... Megelégedtem a sorsommal.
— Szép, szép! — sóhajtotta megadással, kissé sértődötten az öreg úr.
— Tiszteltem a férjemuramat és ő, mondhatom, kiérdemelte ezt. Teljesítettem a kötelességemet, de a mi időnkben így volt ez a szokás. Hja... manapság más divat jár! Úgy-e, értjük egymást? Megérti, ha azt mondom, hogy nyugodt vagyok.
— Értem, de...
— Elmúlt szép csendesen az életem s most már túl vagyok rajta, hát beszélhetünk bátran. Azt hiszem, ha másnak leszek a felesége, többet adtam és többet követeltem volna. Ki tudja, tán úgy volt jól minden, ahogy volt. Mert olyan valaki mellett, akit... hogy is mondjam, no segítsen... hiszen tudja már... nos hát, akit nagyon szeretünk, a mellett nagyon boldogtalanok is lehetünk.
— Hát szeretett engem?
— Szerettem, — mondotta az öreg asszony egyszerűen — és ha szomorú voltam, vagy nehezen teltek az órák, akkor kegyedre gondoltam, kapitány úr. Ezekről a gondolatokról nem tudott senki, nem kísérhettek el hozzájuk a többiek, egyedül lehettem velük s ez volt az én boldogságom.
Lorgnonja alatt megcsillant valami. Soha sem láttam eddig sírni. Szégyenlősen nyúlt zsebkendője után, de kiejtette a kezéből.
A vendég lehajolt érte s közbe csendesen lecsúszott a székéről. Úgy emlékszem, a térde megroppant, mint a régi bútorok furnérja...
A vén gavallér ott térdelt nagyanyám előtt, kezük találkozott s egy ideig csak néztek egymásra. Azután finoman, illedelmesen hajtotta össze a két öreg hófehér fejét.
Én pedig... belőlem kitört a visszafojtott nevetés.
Ijedten rebbentek szét. Az öreg úr egy asztalkába fogódzva állt fel és... nagyanyámat ekkor láttam egyetlen egyszer életében, elpirulni.
A kiadó: Tormay Cécile bár sohasem volt férjnél, mégis sokat tudóan, ugyanakkor rendkívül magával ragadóan írt a szerelemről és az asszonyi sorsokról: Ezekben az elbeszélésekben a boldogság mellett szükségszerűen teret kap a boldogtalanság is, ahogyan a fényt követi az árnyék. A boldogságért mindenkinek fizetnie kell az „időtlen boltban”, és „a boldog napokat csak egyszer éljük át, a boldogtalanokat pedig: ezerszer”. Mégis sokszor vállaljuk a szenvedést, ha csak a leghalványabb reményünk is lehet a röpke boldogságra, hiszen noha a szeretet gyakran fájdalommal jár, nélküle üres az életünk. „Csak addig él az ember, amíg szeret…” – vallja a vak festő is az És nem múlt el az idő című novellában. A gyűjtemény utolsó írásában, gyönyörű szerelmi költeményében pedig Az erdei lak jelképébe foglalja össze az írónő a titkolt boldogság valamennyi szépségét. Az erdei lakban találkoznak azok, akik máshol nem találkozhatnak, akik évekig nem láthatják egymást, és ilyen erdei lakja bizonyára mindnyájunknak van…
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.