A két város regénye
Európa Kiadó
A tények költészete
Charles Dickens(1812-1870)
Művei már a szerző életében túlléptek a nemzeti határokon. Holott az ő írói világa kötődött legszorosabban a tipikus angol civilizációhoz, elsősorban gyermekkorának, a húszas éveknek tárgyi és társadalmi valóságához. A realista irányzathoz szokás sorolni, holott regényeiben inkább mitologizált, mint realisztikus világot teremtett. Személyes szimpátiája és prófétai felháborodása kivételes intenzitással „torzított” el minden jelenséget, ami bekerült művészi érdeklődése körébe. Szándékosan a tények költészete érdekelte, mert a kor pragmatikus, hasznosságelvű s az önmegvalósítás mítoszától gondolkodásával szemben a képzeletben és a játékban látta az emberi természet eredeti jóságának megnyilvánulását. Dickens „fantasztikus realizmusát” Dosztojevszkij írói világával lehet rokonítani.(Pál József)
Úgy tűnik minden összejött, hogy hátráltassa az írót, válás, vasúti szerencsétlenség, több országra kiterjedő felolvasások, de a közönséggel való közvetlen kapcsolat kábítószerként hat Dickensre, 1586 után. A regénynek a maga korában sem volt nagy sikere (Taxner Tóth Ernő), de a belőle készült színdarab századunk elején rendkívül népszerű volt. Igaz, Sydney Carton, a részeges ügyvéd önfeláldozását emelte ki.
A két város egyedi az életműben. Kevés benne a humoros vagy melodramatikus díszítő elem, kevés benne a párbeszéd, nincsenek mellékcselekmények. Soha korábban Dickens ilyen szikár történettel nem elégedett meg. Csak a lényegről van szó. A forradalom problematikájáról.
Ebben az Angliában, hangsúlyozza a regény, ahol a társadalmi haladásnak olyan reménytelennek tűnő harcot kell folytatnia, a szegények szörnyű körülmények közt élnek, szenvednek és nyomorognak. A nyugtalanság és elégedetlenség időnként-különböző ürügyekkel- elönti az utcákat, a csőcselék pusztításának veszélye állandóan a levegőben lóg. Az ellenpélda, a másik város, Párizs képe nem hagy kétséget afelől, hogy Dickens ettől féltette Angliát. Franciaországot, mint a nyomor országát ábrázolta, ahol az öregek és fiatalok arcán barázdákat húzott az éhség. A párizsi tömeget ellenállhatatlan társadalmi erőnek ábrázolja. Akárhányszor megidézi az író, mindig lenyűgöző természeti tüneménynek festi le: dühöngő áradatnak, áradó tengernek, forró víz örvénylésének, hőforrásnak, izzó kráternek látja. Ebben nem személyek, hanem a meg nem nevezett, pusztán számmal ellátott emberek vesznek részt; az egyéniség eltűnik a mindent elsöprő kollektivitásában. De amit a gonoszság felidézett, maga is éppoly gonosz. A rémuralom párizsi leírása szinte kéjessé válik izgatott lüktetésével. Valószerűnek hat az a nézet, hogy a táncot járó tömeg leírásban Dickens rettegése formálódik meg a népfelkeléssel kapcsolatban.
„Semmi kétség, A két város kettős mondanivalóját így foglalhatjuk össze: szembeállítja a rossz, de elviselhető angol állapotokat az elviselhetetlen francia lázongással; és a forradalom fenyegetésével felfelé és lefelé egyaránt figyelmeztetni akar arra, amitől a legjobban rettegett kora angol polgárságával együtt.”(Im.mű)Itt jut el Dickens ahhoz a ponthoz, melynél mindenféle társadalmi erőszakot azonosít a bűnözéssel. Dickens nem hitt a parlamenti demokráciában és párját ritkító módon elutasította az országgyűlési képviselői státuszt. Dickens ellentmondásos nézetei megmutatkoznak a polgárság és a munkásság bírálatában, és előkészítik a Szép regények c. mesterművet, amit a kritikusok a kiábrándultság mesterművének neveznek.
A kötetről nemrég nyilatkozott igen elismerően Bán Zoltán András, én megpróbálom ettől függetleníteni magam.
(Kerekes Tamás)
Charles Dickensnek (1812--1870), a XIX. századi angol széppróza óriásának ez a kései regénye (1859) nyolcvan éve nem jelent meg magyarul, az utóbbi generációk számára tehát jóformán ismeretlen az életműből. "Azok voltak a legszebb idők, és azok voltak a legrútabb idők, az volt a bölcsesség kora, az volt a balgaság kora, azok voltak a hit napjai, azok voltak a hitetlenség napjai, az volt a Fény évadja, az volt a Sötétség évadja, az volt a remény tavasza, az volt a kilátástalanság tele.
" Az 1789-es forradalmat közvetlenül megelőző idők Franciaországára utal ez az egyik leghíresebb angol regénykezdet, a címbeli két város pedig: Párizs és London.
Két város -- és két férfi, akikre lesújtanak a francia forradalom rettenetes eseményei. Londonban az osztálya által elkövetett bűnök elől menekülő, azokat megtagadó fiatal francia arisztokrata, Charles Darnay és a züllött életmódot folytató angol ügyvéd, Sydney Carton ugyanabba a fiatal nőbe szeret bele. Darnaynak akarata ellenére vissza kell térnie Párizsba, és szembe kell néznie a Terror anarchiájával. Carton sorsa végzetesen összefonódik riválisáéval, s a végső próbát neki is Párizsban kell kiállnia. A szerző által "legjobb történetének" nevezett regény erőteljes, eleven portréja a változásnak, a felfordulásnak, amely nemcsak a történelem menetét, hanem az egyének életét is alapjaiban változtatja meg.
Dickens ebben a regényében egy bonyolult történet szálait szövögeti, részben az 1789-es eseményeket követő években, részben visszanyúlva a korábbi évtizedek vidéki Franciaországának világába. Könyve nem történelmi visszaemlékezés, nem ad átfogó képet a zaklatott kor minden részletéről, mégis - ha csak résnyire is - bepillantást enged egy azóta is büszkén emlegetett forradalom talán legigazságtalanabb időszakának hétköznapjaiba.
A Bastille börtönében évtizedeket raboskodó egykori francia orvos, aki időskorának éveit Londonban éli, olyan abszurd helyzetbe kerül, hogy lányát éppen annak a családnak - mit sem sejtő - leszármazottja kéri feleségül, akik miatt ártatlanul töltötte a világtól elzárva legszebb éveit. Lánya érdekében megőrzi titkát, felül tud emelkedni az egykori sérelmeken, ám a történelmi események hirtelen véget vetnek a boldog, nyugalmas családi éveknek.
A sors Párizsba veti őket, ahol maguk is a fejetlen, elszabadult őrület csapdájába esnek. Nehéz helyzetükben félelemmel tölti el őket, hogy sorozatban ítélik el, és végzik ki az előző évek arisztokratáit, és bárkit, akire a gyanú árnyéka vetül. A máig iszonyatosan hangzó guillotine félelmetes, "munkában töltött" időszaka volt ez.
Az író mesterien keveri a kártyákat, könyvét olvasva képtelenség az eseményeket előre látni, szinte krimiszerűen izgalmassá teszi a történetet. Stílusa mindvégig lenyűgöző, a cselekmény olvasása közben pedig fel sem rémlik az olvasóban az elröppent százötven év.
Dickens regénye egy szép, kerek történet, tele jó és rossz emberekkel, bűnös alakokkal, és nemes lelkű egyéniségekkel, véleményformáló, elgondolkoztató helyzetekkel. Történetük azonban csak eszköz, amolyan jelképes ecset volt az író kezében a kor megfestéséhez. "Azt reméltem, árnyalhatom néhány színnel a közismert képet, amely arról a rettenetes korról kialakult" -írta szerényen könyve előszavában a varázslatos tehetséggel megáldott szerző.
Ne várjanak újabb nyolcvan évet, olvassák el! Érdemes.
http://www.utazaswebring.hu/konyv47.html
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.