2010. 06. 22.
Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Joachim Köhler:

Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner

Holnap Kiadó

A szerző történelmi regényhez hasonlító műve Nietzsche és Cosima Wagner ellentmondásokban bővelkedő kapcsolatát tárja az olvasó elé, és a megbomlott elméjű Nietzsche ragaszkodását és heroikus küzdelmét pszichéjével, hogy az asszonyt, akit szeret, e világi dolgok fölé emelje. A szerző a Dionüszosz és Ariadné-mítoszra fűzi fel gondolatait, és bontja ki a filozófus és a zeneszerző özvegye közötti bonyolult szerelmi kapcsolatrendszer szálait. Nietzsche barátnője, Lou von Salomé "vérbeli szadomazochistának" nevezi Nietzschét, ami lelki téren is megmutatkozik Cosimával való kapcsolatában. Cosimát számos művében misztifikálja idős korában, és örömét leli az asszony lelki gyötrésében, Ariadnéhoz hasonlítva őt. Utolsó torinói levelei - pár nappal a bázeli elmegyógyintézetbe való bevonulása előtt - is Cosima kapcsolatairól és vele való viszonyáról szólnak

Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner - két összetéveszthetetlen személyiség a 19. század színpadán. Az ő találkozásuk Richard Wagnerről szólt. Wagner iránt érzett rajongásuk alapozta meg kapcsolatukat, melyet a történetírók mindeddig elhallgattak

holnapkiado@axelero.hu

www.holnapkiado.hu

Zene nélkül tévedés lenne az élet” – mondja a Bálványok alkonya 33. aforizmája. Nietzschének ez a mondata ma már olyannyira közismert, hogy képeslapon is árusítják. A kép helyén a zenéről szóló mondat áll. Nietzsche valami lényeges pontra tapint rá.

XIII. Leó szerint tehát korszakváltás állt küszöbön. Ezt az új korszakot egy szintén kortárs író, a francia Gustave Flaubert (1821-1880) így írja le miközben az 1870-es porosz-francia háború alatt croisset-i otthonában, majd unokahúga roueni házába menekülve éli át a barbár hadak vonulását, s a fenyegető világvége, amelynek – mint mondja – a kezdetét kell végignéznie, határtalan kétségbeeséssel tölti el: “Ó, vajon milyen világba lépünk? Pogányság, kereszténység, hitványság; íme, az emberiség fejlődésének három nagy korszaka. Milyen szomorú ott állni a harmadiknak a küszöbén!”

Valahol a közelben az általa barbár hadaknak nevezett porosz seregben pedig ott vonul egy önkéntes - Friedrich Nietzsche, a későbbi filozófus.

A bátorság, úgy látszik a legritkább erény a modern filozófusok közt. Én azonban mindig kívül jártam a filozófia övezetén, s ez bátorsággal tölt el." Lin Yutang az a kínai filozófus, aki úgy álmodik, hogy egyik szeme nyitva van. Hangsúlyozza, hogy míg Nyugaton annyi az őrült, hogy elmegyógyintézetekbe rakják őket, Kínában olyan szokatlan az őrült ember, hogy már-már szentként tisztelik, s ezért van Kínának könnyed, szinte vidám filozófiája. Ám Yutang más, mint a megbotozott ló látványától elborult elméjű vidám filozófus: Friedrich Wilhelm Nietzsche. A Tericum Kiadó kötetében Yutang egy humorista szerepét játssza, akit megbíztak azzal, hogy egy haldokló beteggel közölje a szomorú hírt, ám ez a figyelmeztetés megmentheti a haldokló életet.

Zene nélkül tévedés lenne az élet” – mondja a Bálványok alkonya 33.aforizmája. Nietzschének ez a mondata ma már olyannyira közismert, hogy képeslapon is árusítják. A kép helyén a zenéről szóló mondat áll. Nietzsche valami lényeges pontra tapint rá, mondatában egy egész korszakismer magára.De valóban olyan jól ismerjük-e ezt a mondatot? Értjük-e? Zene, tévedés, élet: Nietzsche számára mindhárom különös fontossággal bír. Vajonmilyen érzékenységgócra tapint rá, amikor a három között ilyen egyszerűenmegfogalmazható szoros kapcsolatot mond ki? És milyen tévedés az, amitől a zene védi meg a modern érzékenységet és a modern életet? És mia zene? Mi a köze a zenei érzékenységnek más érzékenységekhez, a szó, akép, a tánc, a szám vagy a spekulatív gondolkodás iránti érzékenységhez?

  A kortárs Nietzsche-kutató történeti munkájában a szerző a kiváló filozófus és Richard Wagner zeneköltő bonyolult kapcsolatát, mint mester-tanítvány viszonyt rajzolja meg. A háttérben katalizátorként ott van minden pillanatban a zeneszerző-feleség, Cosima Wagner, kinek diplomatikus, de valójában elutasító magatartását a filozófus talán sosem dolgozta fel igazán. Izgalmas, múltbéli nyomozás részesei az olvasók, melyhez az érdekes, nem mindennapi személyiségek levelei, naplói és muvei szolgáltatják az alapanyagot.

Ha egy híres férfi és egy híres asszony neve áll a címlapon, akkor rögvest titkos liezonokra, netán mezalianszokra asszociál a szemérmetlen olvasó. Ha két olyan kolosszális név olvasható a borítón, mint Nietzschéé és Wagneré, akkor még inkább izgalmasnak ígérkezik a kötet. Ha Köhler azt a címet adta volna könyvének, ami valójában: Nietzsche és Wagner életrajzi kalauza, akkor nem számíthatott volna semmilyen revelációra. De ha főhősnőnek Cosima Wagnert teszi meg, rögtön izgalmasabb a kép. Joachim Köhler a pletykarekonstrukció mestere. Összeszedi az utolsó mosócédulát is annak érdekében, hogy tisztába tegye a Wagner-ház viselt dolgait, noha nem kívánja tisztára mosni a ház urának és asszonyának szenynyesét. Mind a filozófia-, mind a zenetörténet egyik kedvelt témája Wagner és Nietzsche tízéves barátsága: Nietzsche kezdeti lelkesedése Wagnerért, majd a lángolás átfordulása gyűlöletbe, valamint e pálfordulást jelző nagy jelentőségű alkotásai a korai művektől (A tragédia születése, Richard Wagner Bayreuthban) a két utolsó, a szellemi öszszeomlás küszöbén keletkezett pamfletig (A Wagner-ügy, illetve a Nietzsche contra Wagner). A szerző elsősorban Wagnernek és feleségének, Cosimának feljegyzései közt, illetve Nietzsche levelezésében kurkászva találja meg kötetének alapanyagát. Az élethelyzeteket rekonstruálja, és mindezek tanulságaiból értelmezi a Nietzsche-műveket. Célja ezen túlmenően egy erősen szexuálpszichológiai Nietzsche-olvasat létrehozása, amelynek főbb tételei a filozófus anyakomplexusa, pótapa-keresési kísérlete, majd sorozatos apagyilkos rémtettek végrehajtása (ez utóbbiak együtt természetesen Ödipusz-komplexussá állnak össze). A listához tartozik még a csalódások filozófiai-esztétikai művekben való feldolgozása, az antiszemitizmushoz való viszonyulásának ambivalenciája, Cosima Wagnerhez fűződő titkos szerelme és félig-meddig takargatott homoszexualitása. Ennek a nem túl bizalomgerjesztő pszeudo-filozófiatörténeti munkának minden ízét átjárja a leleplezés szándéka, és az e tény fölött érzett alig titkolt öröm. Mintha bizony bármilyen titkot is sikerült volna kilesnünk! Wagner gyakorta valóban gonoszan viselkedett a hozzá közel állókkal, ezért pedig gyakorta meg is kapta a magáét. Annak a kinyomozására vállalkozni, hogy ezek a történetek milyen díszletek között zajlottak, érdekes adalékok, de túl sok figyelmet nem érdemelnek. Köhler azonban, az érdekesség eme regiszterében érthető módon, valamiféle metafizikai borzongással fűszerezi kötetét. Kiinduló és végpontja Nietzsche Dionüszosz-ditirambusai, amelyek közül az Ariadné panasza válik egyfajta transzszexuális szerelmi költeménnyé, ahol valójában Nietzsche lenne Ariadné, Cosima pedig Dionüszosz. A mitológiai apparátust - Köhler szerint - Nietzsche a húgától veszi át, aki így ír: “Cosima volt Ariadné, Thészeusz [Hans von] Bülow, Wagner pedig Dionüszosz”. Azaz az egész pszichohorror minótauroszi méreteket ölt, de hogy kinek kit kellett volna legyőznie és miszlikbe aprítania, az már más kérdés.
(Fordította Romhányi Török Gábor. Holnap Kiadó, Budapest, 2005. 208 oldal, 2100 Ft)

Forrás: http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0529&article=2005-0725-1817-16PTVQ

 

Erotikus ambivalencia

 

Nietzschére állandó szenvedést rótt – állítja Joachim Koch pszichiáter – a keresztény-polgári társadalomban érvényes szexuális modell, amelyet nem tudott követni. Koch azonban nem a házasságon kívüli viszonyokra gondol, hanem az egyneműek szerelmére, amely a görög világban szabad volt, a keresztény érában bűn. – Nietzsche, antik filológusként, még fiatalon boldogan fordít hátat a Megfeszítettnek, és üdvözli Dionysost, ki erotikus kétértelműségével feloldja a morális gátakat: hisz a nők e tombolva ünnepelt kedvence olykor maga is női szerepet játszik, például az Ampelos nevű fiúval való esetekor.

Dionysos áll a középpontjában A tragédia születésének; ezt az extatikus művet, melyben Nietzsche szakított a száraz filologizálással, Wagner-imádata jegyében írta. A kéziratot Wagner hitvese, Cosima kapta ajándékba a karácsonyfa alá. Az életrajzírók sokat találgatták, kit is szeretett valójában Nietzsche. Cosimát, Liszt Ferenc törvénytelen leányát, aki körül válása, majd a Wagnerrel sokáig nem hitelesített kapcsolata miatt enyhe botrányillat lengett, mégis előkelő és tiszteletet parancsoló volt? Aki mindenek felett szuverénnek tartotta magát – mégis egész életét alárendelte férjének, a zseninek, elnézve annak minden önzését és kicsapongását?

Vagy a pszichiáter Wilhelm Stekelnek van igaza, ki ezt írja: „A Cosima-szerelemben én csupán a Wagner iránti szerelem áttételét látom az általa szeretett lényre… Mert a Wagner iránti szerelem volt Nietzsche életében a legnagyobb erő… Végtére is a serleget szeretjük, amelyből a másik iszik”. Joachim Koch pedig párhuzamot lát Nietzsche és II. Lajos, a szerencsétlen, homoerotikus bajor király Wagner-bálványimádása között. Még inkább homoszexualitást hangsúlyozó Joachim Köhler Friedrich Nietzsche és Cosima Wagner című munkája. Köhler olyan dokumentumokat ás elő, amelyek szerinte egyértelműen bizonyítják: Wagner tudott Nietzsche titkolt hajlamáról, és ez vezetett köztük szakításhoz. A kritikusok szerint azonban egyik irat sem bizonyít semmit.

Az igazság az, hogy bajban van, aki Nietzschéről véglegeset szeretne tudni. Ahogy Jovica Aćin esszéista írja: „nem tudjuk, ki Nietzsche. Mindig valami fátyol takarja. Ő maga talán a hazugság legnagyobb hatalmasa szeretne lenni. Egyik híres töredéke szerint, mely értelmezésnek nehéz ellenállni, a művészi hamisító figurája ő…” – Nem beszélve húgáról, aki a legutolsó kompromittáló sajtcédulát is igyekezett tűzre vetni, majd a bátyjának tulajdonítani a fiatalkori novellák „nagy nevetések közepette” történt elégetését. Egy töredék mégis fennmaradt ebből a korszakból, tanúsítva az ifjú Nietzsche erotikus palettájának sokszínűségét: ebben a novellában az élettől megcsömörlött Euphorion (vagyis Byron, akit Goethe nevez így Faustjában) orvos, és éppen egy apáca általa kórosan lefogyasztott fivérének halálát várja, hogy azután kéjesen felboncolhassa. Maga az apáca erkölcseiben könnyűnek találtatik, mikor kiderül, hogy elcsábítható, s hogy fivérével is vérfertőző viszonyt folytatott…

Talán nem is erotikus ambivalenciáról, hanem erotikus polivalenciáról kellene beszélnünk?

 

Pater Seraphico, Mater Gloriosa

 

Polivalenciáról, amelyben éppúgy helyük van a legalantasabb ösztönöknek, mint az esztétikaivá szublimált erotikus elragadtatásnak. Utóbbira példa az a gerjedelem, amelyet Wagner zenéje keltett Nietzschében: „Nem visz rá a lélek, hogy ezzel a zenével hűvösen és kritikusan viselkedjem; minden idegszálam összerándul a gyönyörtől…” – írja barátjának, Erwin Rohde-nak, még a Wagnerrel való személyes ismeretséget megelőzően.

Még katartikusabb volt a találkozás, melyről szintén Erwinnek vall: „Ó, Te biztos igazán meg tudod érteni, milyen gyönyörűség volt nekem, egészen közelről hallani őt, leírhatatlan forróság ömlött el rajtam beszéde hallatán…”

Ha pedig ennél is többet akarunk, tudván, a szerelem kritériuma a folytonos másikra gondolás, Nietzsche ezt is buzgón teljesíti: „Pater Seraphice… gondolataim mindig Ön körül keringenek”.

Mégis. Nem lehet, hogy Nietzsche a kétszer annyi idős Wagnerben idealizált apját véli feltámadni, s odaadása inkább a fiúé, mintsem a szerelmesé? A viszony apa-fiú jellegére vall Nietzsche későbbi lázadása, és az, hogy a Wagnertől való elfordulásban tud igazán önmagára találni. Ekkor kristályosodik ki sajátos filozófiai karaktere, kereszténység-kritikája; ekkor fordítja ki sarkaiból a Wagner által is dicsőített Schopenhauer akarat-tanát – ekkor lesz a minden élőben benne lévő akarat igenlője. – Mindez homoerotikus motívumok nélkül is érthető. A különös azonban az, hogy Nietzsche állandóan vissza-visszatér Wagnerhez, a vele való polemizálásban nem jut nyugvópontra; Wagner-megszállottsága erősebb, mint bármely elárult szerelmesé; erősebb, mint az apa ellen lázadó fiúé. Misztikus egyezést lát abban, hogy a Zarathustra I. befejező része „pontosan abban a szent órában készült el, amelyben Richard Wagner meghalt Velencében”.

De miért ennyire megszállottja a másiknak, ha egyszer sikerült önmagára találnia? Nem lehet, hogy azért, mert önmagára találását nem követte olyan, számára érzékelhető siker, mint Wagnernek a Parsifallal történő, „áruló” megtérését? Ezek szerint nem másról van szó, mint – irigységről? Nietzsche rögeszméjévé vált, hogy a növekvő Wagner-kultusz épp tőle hódítja el a potenciális rajongókat.

Sőt még Cosimát sem tudta elhódítani Wagnertől. Még a halott Wagnertől sem. A Mater Gloriosa továbbra is annak ügyét szolgálta (és így tett egészen 91 éves korában bekövetkezett haláláig). Hiába írta Nietzsche: „Te Ariadné vagy, mivel elhagyott a hős, most már az emberfölötti hősre van szükséged.” Vagy: „Így még senki sem költött, érzett és szenvedett: egy isten, egy Dionysos szenved így. Ariadné felelhetne a fény beragyogta nap-elmagányosodás e ditirambusára… de vajon ki tudja rajtam kívül, kicsoda Ariadné!...”

A gaz kommentátorok még ezzel kapcsolatban is felvetették, hogy nem Cosimáról, hanem Wagnerről van szó (Wagner, mint Ariadné…); míg meg nem került az a levél, amelyet Nietzsche 1889. januárjában – tehát közvetlenül elborulása után – írt. Ez mindössze egyetlen mondat, merített papiroson: „Ariadne, ich liebe Dich – Dionysos”; a címzett: Cosima Wagner.

A „normális” Nietzsche nem akarta felfedni Ariadné kilétét, az „őrült” Nietzsche nem tudta nem felfedni azt. Már nem működött a neveltetés diktálta öncenzúra. Ha Ariadné azonos nemű lett volna – okoskodhatunk –, úgy bizonnyal ez is kiderül.

 

Újabb „pythagorasi” kapcsolatok

 

Másik oldalon a kétségtelen tény, hogy Nietzsche soha, vagy szinte soha nem realizálta nők iránti vonzalmait. Eleinte úgy választott, hogy a „távolság varázsa” biztosítva legyen: Hedwig Raabe színésznőért, Cosima Wagnerért rajongott. Később annyit változott a helyzet, hogy egyre többen rebesgették: meg kellene házasodnia. Például anyja, akinek számára kínossá vált a Nietzsche és húga hosszú együttélései kapcsán lábra kelt szóbeszéd. Vagy maga Wagner, aki arra célozgatott, hogy a házasság kigyógyítaná Nietzschét állandó fejfájásaiból. – Nietzsche tudatos énje megpróbált eleget tenni mindennek, vagyis megkérni egy lány kezét; tudattalan énje pedig, melynek célja az volt, hogy lánykérését visszautasítsák, segített kiválasztani ehhez a „megfelelő” – vagyis elérhetetlen – személyt. Ő Mathilde Trampedach volt, akit egy zenész barátja mutatott be neki, s akinek néhány órai ismeretség után, vaktában meg is kérte a kezét, nem tudva, vagy nem véve figyelembe, hogy a hölgy a barátjához tartozik. A felszínen tehát eleget tett az elvárásnak: ő próbálkozott.

Hasonló koreográfia tért vissza néhány évvel később az orosz írónő, Lou von Salomé esetében is. Itt azonban Nietzsche távoltartása komolyabb veszélybe került. Kezdve attól, hogy igen ügyes kerítő ajánlotta be őt: Malwida von Meysenburg, aki Nietzsche életében egyfajta „anyai jóbarát” szerepet töltött be, s aki egyébként a negyvennyolcas forradalmároktól, Kossuthtól, Mazzinitől, Louis Blanctól és Herzentől kezdve Wagnerig és Ibsenig korának majd minden kiválóságával személyes kapcsolatot tartott fenn. Nietzschének így kommendálta Salomét: „Úgy tűnik, hogy ő a bölcseleti gondolkodásban ugyanazokra az eredményekre jutott, mint Ön... Rée és én megegyezünk abban, hogy egyszer együtt akarjuk látni Önt ezzel a rendkívüli lénnyel.”

Nietzsche tüzet fogott s a szükséges harmadik is adva volt a Nietzsche által „pythagorasinak” nevezett felálláshoz, Paul Rée pszichológus személyében. Rée akkoriban Nietzsche legközelebbi barátja, akiről Cosima Wagner így nyilatkozik: „Végül megérkezett Izrael is, bizonyos dr. Rée személyében, aki roppant sima, roppant hűvös és látszólag teljesen Nietzsche hatása alatt áll, ám valójában ő van fölényben, kicsiben tehát Judea és Germánia viszonyáról van szó”. Mindebből az erőviszonyok stimmelnek annyiban, hogy bár később Lou, Rée és Nietzsche „Hármas szövetséget” alakítottak, Lou inkább Rée-hez húzott, és később együtt is éltek; bár állítólag ez sem jelentett túl sokat…

 

Mely csillagról hullottunk ide egymásnak?

 

Szólt Nietzsche első mondata a csillagszemeiről híres Lou-hoz. Hogy e „jelenség” azután az ő nyelvén szólalt meg, sőt Rée-nél és nála is tájékozottabb volt a filozófiatörténetben, sokkoló hatást gyakorolt Nietzschére. – Lou a magányt látta meg először a filozófusban. Önéletrajza e ponton egyébként Nietzschéhez méltóan enigmatikus – valóban rokon szellemek voltak. Rövid barátságuk leghosszabb beszélgetései során, amelyek Tautenburgban – egy kis, thüringiai üdülőhelyen – zajlottak, s amelyekben a legfőbb téma Isten halála és a vallásos vágy volt, felfedezték, hogy még egymást nem ismerve, ugyanarra jutottak. Továbbá, Salomé már ekkor megsejtette, hogy a vallásellenes Nietzschében egy új vallás hirdetője lakozik; ez szolgált alapmotívumként Nietzsche-monográfiájához.

Valószínű azonban, hogy ez a barátság mindkettejük gondosan őrzött „énhatáraira” veszélyes volt: túl sok tudattalan energiát mozgósított. „Beszélgetéseink során – írja Lou – legszemélyesebb, a kitörölhetetlen gyermekkorból felbukkanó emlékeim is felmerültek. Azonban éppen ez volt az, amitől soha nem válhattam volna tanítványává, követőjévé: mindig bizalmatlan lettem volna a félelemtől, hogy pontosan abba az irányba lépkedek, amelytől el kellett szakadnom ahhoz, hogy tisztaságra leljek. Ugyanaz nyűgözött le benne, mint ami belső elfordulásra kényszerített.” – A külső elfordulást Lou azonban Nietzsche anyjának féltékenységére hárítja. Azok a bizonyos „korai emlékek” viszont nem hagyhatták őt nyugodni; később intenzíven érdeklődött az ezeket feltáró pszichoanalízis iránt, és Freuddal is mély szellemi közösségbe került.

 

Ördög és pokol

 

De maradjunk még egy pillanatra a Nietzschével való szellemi közösségnél. Lou éppúgy nem tisztelte a morált és a konvenciókat, mint Nietzsche: „ha valaki belehallgatott volna beszélgetéseinkbe, azt hihette volna, hogy két ördög társalog”. – A két ördögöt azonban szétválasztotta a „pokolgép”, ahogy Nietzsche saját anyjának és húgának vele szembeni működését aposztrofálta. Ebben Nietzsche naivitása – vagy félelme – is vétkes volt, vagyis, hogy Lou-val együtt gardedámot is hívott Tautenburgba, méghozzá Elisabeth személyében. Elisabeth identitásában nagy szerepet játszott zseniális bátyja, akinek jövendő hírnevéből szeretett volna részesülni. Természetesen ő is írt róla monográfiát. Hogy Lou jóval közelebb kerülhet bátyjához, mint ő, ez a lehetőség beindította fantáziáját. Anyjuknak érzékletes beszámolókat küldött Naumburgba az „idegen” nőről, akit rendetlen, romlott erkölcsű „mérges féregnek” aposztrofált.

Rossz szellemként egyes kommentárok szerint ott állt már mögötte későbbi férje, a vezető antiszemita Bernhard Förster is. Förstert jellemzi az az állítása, hogy Jézus azért jelent meg a zsidók, egy velejéig romlott nép körében, mert itt tűnhetett ki legjobban megváltói szerepe. Később Förster zsidókat ütlegelt, és a büntetés elől Paraguayba menekülve egy „teuton kolóniát” alapított Nueva Germania néven. Elisabeth csatlakozott hozzá, majd – miután Förster a csalásai miatti eljárásoktól való félelmében megmérgezte magát – visszatért Németországba. Nietzsche érzéseit testvéréhez írt levele mutatja: „A legnagyobb ostobaság, amit valaha is elkövettél, egy antiszemita főemberrel létrejött kapcsolatod. Ez a kapcsolat olyan idegen egész életfelfogásommal szemben, hogy melankóliával tölt el…”

Elisabeth működése megtette hatását az anyánál. Amikor Nietzsche következő alkalommal hazalátogatott, óriási veszekedés tört ki, mely az „apád sírjának szégyene vagy” mondatban csúcsosodott. Nietzsche elhatározta, hogy örökre szakít anyjával – de nem tudta megtenni, hamarosan újra leveleztek.

Elisabeth ugyanis elhitette Nietzschével, hogy Lou róla a háta mögött becsmérlő kijelentéseket tesz. – Hogy volt-e ennek valós alapja? Nem lehet tudni. Talán az, hogy Lou bepillantást nyert a filozófus erotikus fantáziáinak jellegébe? Hisz később Freudnak ezt írta, a szadomazochizmus és biszexualitás összefüggéséről: „ezt először egy vérbeli szadomazochistával, Nietzschével beszéltem meg, s emlékszem, közben nem mertünk egymás szemébe nézni.”

Freud, Nietzsche: ami a nőket illeti, volt hasonlóság elképzelésükben, leginkább az, hogy a nő csökkentebb értékű a férfinál, és ezt egyedül az anyaság oldhatja fel.

 

A nő hivatása…


bezár
Regisztráció