Winkler Gusztáv:
A hadviselés művészete
Tinta Kiadó
Dr. Winkler Gusztáv építőmérnök a katonai építészet meghatározó módszereit, fejlődésének jellemzőit vizsgálja műveiben. A szerző mindig kitér a meghatározó társadalmi, környezeti jelenségekre, a haditevékenység technikai sajátosságaira is. Legújabb írásában az európai kultúrkör (hozzávéve Kisázsia, Egyiptom, Mezopotámia) térségének hadművészeti, erődépítészeti fejlődését, fő állomásait tárgyalja az első civilizációktól a magyar államalapításig. Bemutatja azokat az alapvető harceljárásokat, stratégiai megfontolásokat, amelyek az emberiség történetének első évezredeit meghatározták. Részletesen tárgyalja a manipuláris és a lesvetésen alapuló lovasnomád harceljárásokat. A könyv hatékonyan felhasználható az oktatásban is, mert a konkrét harctéri események leírását, a csaták bemutatását több mint 70 térképvázlat illusztrálja, szemléletesebbé téve az eseményeket. Időrendi és összefoglaló táblázatok segítik az eligazodást a múlt történései között, valamint tárgymutató is kiegészíti a könyvet
A pártusok, a hunok és a magyarok is a sztyeppei harcművészetükről voltak híresek, akik gyakran színleltek megfutamodást, hogy vigyázatlan követőiket lenyilazzák. A sztyeppei népekkel kapcsolatban Winkler Gusztáv ’A hadviselés művészete’ című könyvében (Budapest. 1999) néhány jellemző motívum túlértékeléséről ír. A könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére utal. Tényként közli, hogy a lovasnomád népeknél nincs gyalogság, mivel mindenkinek van lova és tud lovagolni. A lovasság azonban nem egységes, főleg, írja, nem mindenki könnyűlovas íjász. Itt és a későbbi korokban is a társadalmi tagozódás határozza meg a fegyvernemeket. A szkíta, szarmata és pártus nemesség megengedhette magának a sokkal drágább nehézlovas fegyverzetet. A szarmatáknál, pl. vas hiányában, fapikkelyekkel oldották meg a lovak védelmét. Ezekről viszonylag sok ábrázolás maradt. A szegényebb réteg természetesen csak könnyűlovas íjászként szolgált.
Egy tisztán könnyűlovas hadsereg képtelen eredményesen harcolni egy nehézlovasság vagy egy felkészült gyalogság ellen. A vértezetlen hadsereg elbukna az ellenség nyílzáporában. „A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket”.
A szerző egy széles körben elterjedt tévhitet igyekszik eloszlatni a lovas tudomány csúcstermékének kikiáltott hátrafelé nyilazással kapcsolatban.
„Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges.”
A harcmodor állandó felemlegetése valószínűleg ennek a hosszabb ideig eltartó hatásának és a lovasok viszonylagos hátráló mozgásának köszönhető.
Ez a harcászati elem csak egy hatékony része volt nomád népek harcművészetének
Hadművészet
A sztyeppei népek (Winkler, A hadviselés művészete. 1999) (részletek)
"A római császárkor első szakaszánál kell megemlékeznünk az úgynevezett sztyeppei népek katonai tevékenységéről, hadszervezetéről, mivel a birodalom északkeleti határait ebben az időszakban meghatározóan e népek támadásai érik. A kérdéskörbe tartozó népcsoportok (először a valószínűleg iráni jellegű szkíták és szarmaták, majd a török jellegű hunok és avarok) katonai szervezete annyiban sajátos, hogy máshol nem jellemző motívumok dominálnak benne, de ezek túldimenzionálása teljesen hamis képet festhet róluk. Itt a könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére kell gondolnunk.
A korabeli római, görög leírások ezzel szemben pontos leírását adják a sztyeppei harcmodornak, és ezeket katonai megfontolások is alátámasztják. Nézzük először a hadszervezetet. Tény és való, hogy a jórészt régóta nomadizáló hadseregeknél nem találjuk meg a gyalogság intézményét. Ennek nyilvánvaló oka a parasztság hiánya, és az, hogy mindenkinek van lova, és mindenki tud lovagolni. A lovasság azonban korántsem egységes, és pláne nem könnyű lovas íjász. Itt is mint a kor bármely más hadseregénél, az alapfegyvernemeket nem az etnikum, hanem a társadalmi tagozódás határozza meg. Tehát ugyanúgy volt a szkíta nemességnek nehézlovas fegyverzete, mint a szarmatáknak. Ennek talán a legfőbb magyarázata az, hogy aki anyagilag megengedheti magának, az páncélozza a lovát és önmagát. Jellemző példa erre a szarmata nehézlovasság, ahol a vértezetet vas hiányában keményfapikkelyekből oldották meg. Ezzel létrejött egy olyan nehéz páncélzat, amely hasonló a középkori európai lovag vértezetéhez. Viszonylag sok ábrázolás is fennmaradt, ezek a nehézlovasságnál (a hunokat is beleértve) a lovakat teljesen bepáncélozva mutatják. Természetesen a szegényebb rétegek kénytelen-kelletlen lovas íjászként szolgáltak. Ehhez járul még az is, hogy a birodalommá szerveződő pusztai népek hadjárataikban előszeretettel alkalmaztak szövetséges csapatokat, főként germánokat. E népeknél pedig megtalálható volt a gyalogság is.
Ezt a hadszervezetet alátámasztja még az is, hogy gyakorlatilag elképzelhetetlen csak lovas íjász hadsereg, hiszen, ha a komolyabb vértezet nélküli íjászokat kitennék az ellenség nyílzáporának, hírmondó sem maradna belőlük. Vagy ha igen, akkor felmerül az újabb kérdés, a könnyűlovasság mennyire vértezte a lovait. Továbbá sem a gyalogság, sem a nehézlovasság elleni harcban eredményesen könnyűlovasságot nem lehet alkalmazni. A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket.
Végezetül ki kell térni egy állandóan előkerülő, a lovas tudomány csúcsaként emlegetett harcászati elemre, a hátrafelé való nyilazásra. Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges. Valószínűleg ennek a hosszabb ideig is eltartó hatásnak nyomán terjedt el a kortársak között e harcmodor állandó felemlegetése".
(A Carrhae-i ütközet leírását lásd Plutarkhosznál; Crassus. Altheim megjegyzi, hogy a pártusok az ütközet alatt kétfele dobot is használtak. Az egyik üstdob volt, a másik kisebb, ú.n. "sámándob" A dobszó hatására a pártus könnyűlovasok valóságos önkívületi állapotban támadtak. Altheim, 1947-48. II.)
Phraaspa Kr.e. 36.
Antonius elhatározta a pártusok erejének megtörését. Tíz légiót szervezett, 10 000 gall és hispán lovast fogadott zsoldjába. Seregét megerősítette 14.000 kisázsiai könnyűfegyverzetű katonával, és csatlakozott a sereghez 16.000 örmény lovas is. A pártusok mintegy 50.000 főnyi, főleg lovasokból álló haderőt tudtak kiállítani Nyílt csatába nem bocsátkoztak, az elején csak nyugtalanították a Mezopotámiából betört ellenséget. Az első komoly rajtaütés akkor következett be, amikor Antonius két légiót, a málhát és az örmény lovasságot hátrahagyva gyors menetben elindult Phraaspa város elfoglalására. A pártusok rajtaütöttek a málhán. Ebben kezükre játszott, hogy az egész örmény lovasság elmenekült, így a két légiót meg tudták semmisíteni.
Az emberveszteségek mellett a rómaiak számára az ostromfelszerelés elvesztése volt a legsúlyosabb. Félsivatagi területen ugyanis a fa ostromeszközök pótlása kilátástalan vállalkozás volt. Antonius ugyan körbesáncolta Phraaspát, de a jól felszerelt védőkkel eszközök híján nem bírt. Közben megérkezett a pártus- méd felmentő sereg, és két tűz közé szorították a rómaiakat. Több rohamot kivédve Antonius visszavonulásra szánta el magát. Az ellenség rajtaütései és egyéb viszontagságok miatt kb. csak a sereg fele ért Szíriába.
(Winkler, 1999.)
A székelyek szerepe az ütközetekben: " ..a csata kezdetén egy lovas seregrész előrelovagolva megrohanta az ellenséget, majd hirtelen megfordulva megfutamodott. A megfutamodókat az ellenség megbomlott sorokban üldözni kezdte. A futással az üldözőket a hátramaradt fősereg jobb és balszárnya közé csalogatták, s ott hirtelen megfordulva közrevették és megsemmisítették". (Győrffy Gy.: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. l3-14. old.)
A sárkány mint hadijelvény.
"Irán Hozestan tartományában, az Izeh (Malemir-i síkság) északnyugati szélén egy nagy kerek völgyteknőben, amely a Hong-e Nouruzi nevet viseli, a hegység lábánál egy 9 méter magas különálló szikla emelkedik ki, amelynek északnyugati oldalába egy elámi domborművet véstek be, míg délkeleti oldalán egy 4,5 méter magas, és 7,4 méter széles pártus kori dombormű foglal helyet".
(Harmatta: 1981.)
A domborművön egy apród sárkány-hadijelvényt tart. Ilyen jelvényt használtak a pártusok, dákok és szkíták, tőlük átvették a rómaiak. (Ezeket leírja A. Marcellinus, Arrianos). Lukianos leírja a pártus sárkány-hadijelvényt, melyet csapatzászlóként használtak. Ennek legrégibb ábrázolása a Hong-e Nouruzi-i domborművön látható. Meg kell jegyezni, hogy a pártusok a Közép-Ázsiai lovas-nomád kultúrából a tízes számrendszeren alapuló szervezetet is megőrizték! ., (Lásd Györffy Gy.: A tízes és a százas szervezet. MTA. Il. OK. 22, 1973.) Ezer lovas védett egy selyem sárkány-zászlót.
A sárkány jelvényt a szarmaták és a dákok is használták. (lásd Ghirshman szövegét Antológiánkban).
A pártusok sárkányairól így irt Lucianos Sophista. "...hosszú rudakra vannak kötözve, magasra emelik őket és már tisztes távolból ezzel fenyegetik az ellenséget". (Makkay, 7996. 742.) Makkay János "A sárkány meg a kincsek" c. tanulmányában (Az iráni népek sárkány jelvényétől Artur lovag sárkányos zászlajáig) arra hívja fel a figyelmet, hogy az Artur mondakör iráni eredetű (hasonlóan a Grál legendához) és a sárkányos hadijelvény Marcus Aurelius idejében (175 körül) került át Angliába, a nehéz fegyverzetű lovasokkal együtt. A sárkányos zászlók működését csata közben Arrianus írta le: "A szkíta zászlók sárkányformájúak, amelyek a meg felelő méretben póznákra erősítve azokról lógnak alá. Színes darabokból vannak összevarrva. Fejük és testük egészen a farokig olyan rémületet keltően utánozza a sárkányok alakját, amennyire csak lehet. Ez az egész a következő ravasz terv céljaira szolgál: amikor a lovak nyugodtan állnak, az ember nem lát többet, mint Ielógó, színes csíkokat. Lovaglás közben azonban felfúvódnak a szélben, és ezáltal rendkívül hasonlóvá válnak az említett állatokhoz (sárkányokhoz), és egy kicsit sziszegnek is, amikor a gyors mozgás közben a levegő áthatol rajtuk. Ezek a hadijelvények nemcsak kellemes, de azért egyben rémítő látvány nyújtanak, hanem egyúttal harci tagozódásra is szolgálnak, és megakadályozzák, hogy az egyes csapatrészek összekeveredjenek". (Makkay, 1996. 742.
II/24. Mezopotámia pártus uralom alatt.
Kr. e. 160 és 140 között 1. Mithridates hódításai következtében Mezopotámia fokozatosan pártus uralom alá került. Ktésziphon városa (a Tigris folyó partján) ellensúlyozta a szeleukida Demetrius városát Szeleuciát. (Roux, 1966.) 11. Artaban idejében (Kr.e. 126) egész Mezopotámiát a pártusok ellenőriztek
A pártus - korban több helyen intenzív építkezés folyt (Hatra, Szeleucia, Dura-Europos). A homok alól régi települések kerültek elő. A sumer városokban (Kis, Nippur, Uruk, Girszu) az ásatások során bőven kerültek elő pártus kori emlékek. (Roux, 1966. 419. old.) A Hatra-i leletekről és a pártus alapítású Vologesia városáról L. Oppenheim is beszámol. (L. Oppenheim, 1977.) Észak-Asszíria városai (Nuzi, Kakzu, Shibanmiba) ismét benépesültek.
Természetesen a pártus építészet különbözött az előző idők építészetétől és a korabeli szobrokat, oszlopokat könnyű megkülönböztetni a klasszikus mezopotámiai alkotásoktól. Természetesen Babilonban is voltak építkezések, a görög színházat a pártusok megnagyobbították és új tornacsarnokokat építettek.
A Kr. utáni 74/75 táján írtak utoljára ékírásos szövegeket Mezopotámiában. 30 és 60 között tudunk nagyszámú zsidó lakosságról, akik élvezték a vallási türelmet, több pártus család tért át zsidó vallásra. (Ld. Az Adiabene-család, Josephus Flavius, 1980. 552. old.)
A babiloni csillagászat békésen működött, néhány régi templomot is restauráltak (pl.) a híres babiloni Esagillát is. Azt is el kell mondani, hogy Mezopotámia, így Babilon városa is sokat szenvedett a pártus polgárháborúktól, Septimus Serverus pedig, aki 199-ben elfoglalta, teljesen kihalt várost talált.
Irodalom ehhez a témához:
- OLMSEAD: History of the Persian Empire ( I 948)
- J. OATES: Nimrud, 1957. Debevoise, 1938.
- H. LENZEN: Die partherstadt Assur, 1933.
- Le Strange: The Lands of the Eastern Caliphate, 1966.
- A Dura-Europosi ásatásokról ld.: ROSTOVZEFF: The Excavations at Dura-Europos I.-IX.(1929-1952).
- H. KAISER: A nagy istennő városa, (Bp. 1973).
"... i.e. 140-ben keletről előtörő lovas nép a pártusok hódították meg, akik határukat egészen az Eufráteszig tolták ki. ... Babilon is gyakran kárt szenvedett; római hódítók léptek az Eufrátesz melletti ősi város földjére, noha csak rövid időre, i.sz. 115-ben Traianus római császár, majd 119-ben Septimus Severus. Babilon ez idő tájt feltehetőleg még lenyűgöző volt, persze ezt már nem lehet későbbi pompájához és nagyságához hasonlítani. ... Babilon sem politikai, sem vallási, sem pedig gazdasági tekintetben nem játszott többé komoly szerepet, már csak azért sem, mert a pártus birodalom peremén feküdt. Szerepét a közelben újonnan alapított város, Ktésziphón vette át. ... Csak egy szűk kör ismerte még a babiloni nyelvet és az ékírást, amelyet egészen az I. évszázadokig használtak, főként csillagászati témájú agyagtáblák írásához." E. Klengel-Brandt: Utazás az ókori Babilonba (Budapest. 1972.
Esküvő Ktésziphonban (Római - pártus hercok Mezopotámiában
Caracalla római császár 215 nyarán megkérte feleségül IV Artaban pártus király lányát. (Az eseményeket Herodianus és Dio Cassius örökítették meg. Ld.: Rawlinson, 1873) A pártus birodalom népe örült az eseménynek és az ezzel járó békének. Az összesereglett tömeget, melynek férfi tagjai óvatlanságból íjaik és nyilaik nélkül, fegyvertelenül érkeztek, az elrejtőzött római csapatok lemészárolták. Artaban királyt alig tudták a vérfürdőből kimenteni. A rómaiak bevonultak az Adiabene-ben fekvő Arbela városába és kirabolták a pártus sírokat, a hamvakat szétszórták. 217. IV. 8.-án Carrhae mellett, valószínűleg a Nap és Hold templomában Caracallát megöli Julius Martialis nevű testőre.
Utódját Macrinust Artában hatalmas serege a háromnapos Nisibis-i ütközetben megveri. (A csata leírása: Herodianus, Dio Cassius, ld.: Rawlinson, 1973.)