Sebestyén Gyula (1864–1946) Rovás és rovásírás című könyve először 1909-ben jelent meg a Magyar Néprajzi Társaság kiadásában. A nagy tekintélynek örvendő szerzőt összefoglaló műve megírására a Magyar Nemzeti Múzeum kérte fel azután, hogy a XX. század elején országos méretűre duzzadt az a botrány, amely „egy Tar Mihálynak nevezett földműves” által hamisított rovásírásos felirat körül robbant ki. A botrányt követően sokan még az igazi rovásírásos emlékek valódiságát is kétségbe vonták.
Sebestyén Gyula közel százéves munkája tudományos alapossággal mutatja be, miként használták széles körben a rovást számok és tulajdonjegyek rögzítésére. Nyomon követi a honfoglalástól a legújabb időkig használatos magyar rovásírás emlékeit, bizonyítva ezzel a rovás és a rovásírás ősi voltát.
A könyvet 145 ábra teszi szemléletessé.
A Tinta Könyvkiadó azzal a szándékkal adja közre reprint kiadásban a Mesterművek sorozat negyedik köteteként a könyvet, hogy kultúránk e becses kincsét mind többen megismerhessék
A nyelv tanúsága
A homokmégy-halmi rovásírásos felirat. A 900-as évekből
A rovásírás eredete jelenleg tisztázatlan, és számos vitát indított. Ha megvizsgáljuk az írással kapcsolatos magyar szókincset, felismerhető, hogy a kérdéses szavak etimológiája kevés segítséget nyújt a probléma megoldásában, és nem érdemes messzemenő következtetést levonni belőle:
- ró: (1211, településnév) finnugor kori szó;
- olvas: (1372 után) finnugor kori szó, eredeti jelentése (meg)számol;
- ír: (1372 után) vitatott eredetű – vagy jövevényszó egy csuvasos török nyelvből, vagy azonos az irt/arat szó tövével, jelentése az irdal = bevagdal értelemben őrződött meg. Az irt/arat a maga során vagy ősi, uráli kori szó, vagy jövevényszó egy török nyelvből;
- betű: török jövevényszó, kései előfordulása (1416 után) viszont akár a honfoglalás utáni türk eredetet is megengedi.[2]
Türk elmélet [szerkesztés]
A „G” betű (e) kialakulása: (a) a föníciai, (b) az arámi (arameus), (c) a szíriai és (d) a türk írás g-je.
A rovásírás származásáról szóló "türk elmélet" szerint a székely írás a belső-ázsiai türk rovásírással áll kapcsolatban. Az elgondolás eredeti formája Sebestyén Gyulától és Németh Gyulától ered.
Szerintük az alfabetikus írások közé tartozik, elvont őse a föníciai ábécé – így rokonságban áll a héber írással, a latin ábécével és a többi jelentős ábécével is. A magyarsághoz hosszú vándorút során jutott el az írástudás: először az arámiak (arameusok) átvették a föníciaiaktól az írást (arámi írás); tőlük a szíriaiak (szíriai ábécé); majd a szogdok (szogd ábécé); és végül a különféle török népek (türk rovásírás).
A türk kapcsolat az idő előrehaladtával egyre kevésbé volt meghatározó elem a rovásírás eredetéről szóló művekben:
- Sebestyén Gyula 22 ótörök, illetve székely betű között állapítja meg, hogy a betűpár „egymással rokon” [3]
- Németh Gyula négy székely jel esetében (n, s, sz, ë) tökéletes egyezést figyel meg, de kétségtelennek látja, hogy „nagyjában a többi egyeztetés is helyes”.[4]
- Ernst Doblhofer 14 betűpárt rokonítana egymással[5]
- Sándor Klára a négy tökéletes egyezés mellett az írásszabályozó elvek („graphotactics”) részleges párhuzamosságára figyelmeztet [6]
- Róna-Tas András még tovább csökkenti a párhuzamot: „A keleti türk rovásírással kifogástalanul csak két igen egyszerű betű (az sz és az n) egyeztethető”.[7]
Az 1990-as évekig uralkodó türk elmélet hívei úgy vélték, a magyar törzsek 600 körül vették át a rovásírást, amikor délnyugatra,a Fekete-tenger keleti partvidékére költöztek korábbi területeikről. Szerintük a magyar rovásírás szinte bizonyosan a türk rovásírásból ered: ezt a göktürkök földrajzi értelemben vett közelsége is bizonyítja. 13 rovásjel meglehetősen hasonlít a fentebb említett írásrendszer betűire; néhány azonban feltehetően a görög ábécéből ered, mint például az .png&filetimestamp=20070207164905){kind=small}
'eF'.[8] A fennmaradó, nem kis rész valószínűleg belső fejlődés eredménye.
Az Írástörténeti Kutatóintézet által 1993-ban kiadott, Simon Péter (az ELTE tanszékvezetője), Szekeres István és Varga Géza írástörténészek által írt "Bronzkori magyar írásbeliség" c. kötet leszámolt az ótürk eredeztetés teóriájával. A kötet megjelenését követően Róna-Tas Andrástól Sándor Kláráig kutatók sora változtatta meg a korábbi álláspontját és tekintette (az arameus-ótürk-glagolita származtatás helyett) ismeretlen eredetűnek a székely rovásírást. 1993 óta csak az "alternatív" szerzőknek van alátámasztással rendelkező eredetteóriájuk.
A korábbi kutatásokat összegző Sándor Klára így foglalja össze a türk kapcsolatot: "a székely rovásírás nem vezethetõ ugyan le közvetlenül a keleti türk rovásírásból, de a kettõ távolabbi rokonsága is nehezen cáfolható a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján."[9] Magyarán, a székely és a türk rovásírás között nem szülő-gyermeki, hanem közös őssel rendelkező unokatestvéri viszony áll fenn.
(Szkíta)-avar-kazár elmélet [szerkesztés]
Sándor Klára a székely rovásírás eredetének megoldását az avar és a honfoglalás kori Kárpát-medencei írások tanulmányozásától várja:
"A székely rovásírással kapcsolatos problémák közül talán a legtöbbet vitatott eredetének a kérdése. Tudomásul kell azonban vennünk, hogy az írás eredetéhez kapcsolódó problémák megoldatlanok is maradnak, amíg nem sikerül megtalálni azt az írásrendszert, amely erõsen valószínûsíthetõen a székely rovásírás õsének tekinthetõ. A Kárpát-medencében újabban talált avar és honfoglalás kori rovásírásos leletek lassú szaporodása némi reményt adhat arra, hogy ez egyszer majd sikerül."[9]
Vékony Gábor azt az elméletet vallja, hogy a székelyek a szkíták leszármazottai, akik a nyugat felé vonuló magyarokhoz csatlakoztak. Ezt támogatná a székely és a szaka (szkíta) népnevek hasonlósága.[10] Vékony szerint feltételezhető, hogy a székelyek eredetileg a frank Pannonia - azaz a Nyugat-Dunántúl - területén laktak, ez jól magyarázná csoportonkénti elkülönülésüket a többi magyar nyelvűtől. Írásuk, a székely rovásírás az avar kori rovásírás egyenes folytatása[11], amelyre hatott a kazár írás:
"Szórványos leleteink alapján úgy látszik, hogy a 9. század végén a Kárpát-medencébe került kazár (és a tőle külön kezelendő halomi típusú?) írás hozzájárult a korábbi Kárpát-medencei írásismeret megerősödéséhez és feléledéséhez, s a kettő ötvöződése alakította ki a székely rovásírást."[12]
Késő középkor, 896–1526
A nikolsburgi (ma: Mikulov, Csehország) ábécé
A 896 utáni század a magyar állam felemelkedésének szemtanúja volt. A hét magyar törzs immár véglegesen letelepedett a Kárpátok koszorúja által övezett medencében, megalapítván a Magyar Fejedelemséget.
A 10. századból kézzelfogható régészeti leletek tanúsítják a rovásírás jelenlétét a honfoglalók között. Ezek közé tartozik a homokmégy-halmi emlék, amit egy egykori fejedelmi központ tárgyi maradványai mellett találtak meg. A rövidke felirat egy csontból készült tegezszájon áll; a rossz állapot miatt azonban eddig érdemi megfejtését még senki sem tudta megadni.[13]
Szent István megkoronázása és a Magyar Királyság létrejötte (1000) magával hozta a nyugati kultúra rohamos terjedését, és a latin ábécét is. Minthogy azonban az utóbbi csupán egy szűk réteg osztályrésze volt, a rovásírás még évszázadokig fennmaradt vidéken, a köznép körében. Első említése történeti munkákban Kézai Simontól származik[14], krónikája megemlékezik arról, hogy a székelyek és a blakok[15] közös írást használtak.
A teljes ábécé első lejegyzése 1483-ból származik – ez a nikolsburgi ábécé. Nevét onnét kapta, hogy a ma Mikulovnak nevezett Nikolsburgban őrizték. A 20. században egy árverés során az Országos Széchényi Könyvtár a dokumentumot megvásárolta. Az ábécé 46 betűt, köztük számos ligatúrát sorol fel.
Az 1526 és 1850 közötti időszak
Az énlakai rovásfelirat (1668): „egy az isten georgyius musnai diakon”
1526-ban Magyarország elvesztette a mohácsi csatát, s ezzel mélyreható változások indultak meg Közép-Európában is, az ország három részre szakadt.
Kétoldalú folyamat játszódott le: a magyarországi területeken a rovásírás gyakorlatilag az 1500-as évek végére teljesen kiveszett, míg Erdélyben ellenben továbbra is fennmaradt, ugyan már csak úgy, mint a népművészet egyik eleme.
Az első viszonylag szakmai jellegű, a rovásírásról szóló értekezést Telegdi János írta meg 1598-ban, műve címe: Rudimenta Priscae Hunnorum Linguae. A korra jellemző kérdés-felelet stílusban íródott latinul, de rovással írt szövegeket is tartalmaz, például a Miatyánkot. A könyvecske nyomtatásban sohasem jelent meg, kéziratos másolatokból ismert.[16]
Az 1668-as énlakai felirat az unitárius templom kazettás mennyezetéről származik – szép kidolgozása miatt a mai napig a rovás egyik jelképe.
A 17. század és a 19. század között rovásírásos feliratok Kibéden, Csejden, Makfalván, Szolokmán, Marosvásárhelyen, Csíkrákoson, Mezőkeresztesen, Nagybányán, Tordán, Kecskeméten és Kiskunhalason is keletkeztek – majd a modern oktatás teljes elterjedésével az írás ezen formája mintegy 1850-re feledésbe merült.
Kutatása [szerkesztés]
Középkori, 11. századi rovásírásos lelet. Olvasata „mihály isten szentje”
A rovásírásról Kézai Simon után több magyar történetíró is megemlékezett, többek közt Thuróczy János 1488-as művében is: „a mi időnkben is e nemzet egy része, amely az ország erdélyi határain lakik, bizonyos jeleket ró fára, és az efféle írásmóddal betűk gyanánt él.” Őt a sorban Bonfini, Oláh Miklós, Szamosközi István és mások követik.
Tudományosan először minden valószínűség szerint Orbán Balázs néprajzkutató vizsgálta – ő fedezte fel az énlakai feliratot is székelyföldi kutatóútja során. Fischer Károly Antal 1889-ben jelentette meg „A hunn-magyar írás s annak emlékei” című tanulmányát, amiben a különféle betűalakok összehasonlítását végezte el, valamint összegyűjtötte az általa ismert lényeges leleteket.
Sebestyén Gyula érdeklődése már a 20. század kezdete előtt a rovásírás felé fordult, míg végül 1909-ben kiadta a „Rovás és rovásírás” nevű kötetét, amelyben egybegyűjtötte mindazt a tudományos eredményt, amit addig ő és elődei elértek. A Magyar Tudományos Akadémia megbízásából ezután jelentette meg a „A magyar rovásírás hiteles emlékei” című művét (1915). Ebben meglehetősen szigorúra szabta a »hitelesség« követelményét, ami a kor hamisítási botrányai után meg is érthető. A könyv albumszerűen tartalmaz hasonmásokat az eredetikről.[17]
Sebestyén után gyakorlatilag jóformán az 1960-as évekig senki sem foglalkozott a rovásírással. Ezután főként a laikus kutatók érdeklődtek utána, nem kevés ún. „alternatív elméletet” alkotván, melyek többsége kellő kritikával kezelendő.
A rovásírás kutatása napjainkig sem fejeződött be. Az 1980-as, 1990-es évek számos új lelet felfedezésével jártak együtt. A legutóbbi, szakmai szempontból is értékes, a témáról szóló monográfiát Vékony Gábor adta ki 2004-ben, de még mindig léteznek eldöntetlen kérdések.
Működése [szerkesztés]
Néhány lehetséges ligatúra
A rovásírás alfabetikus elveken jelöli a hangokat: minden hanghoz egy betűt rendel. A sor a legtöbb esetben jobbról balra halad, de ritkán lehet látni balról jobbra haladó emlékeket is.[18] Az utóbbi esetben az írásjegyek függőlegesen tükrözendők. Kis- és nagybetűk közötti különbségtétel nincs, noha néha a tulajdonnevek kezdőbetűjét szokás volt kicsit nagyobbnak írni.
Különleges tulajdonsága a ligatúrák kiterjedt használata. Ez minden bi