Szupercivilizáció

C. Knight és Alan Butler

Gold Book Kiadó

Debrecen

Döbbenetes felfedezések egy mindeddig ismeretlen civilizációról, mely időben megelőzi az ókori egyiptomiakat, messzemenő következtetésekkel - egy jó csapat tolmácsolásában, melynek tagja a Hiram-kulcs című bestseller társszerzője.

Szilárd tények, melyek örökre megváltoztatják a történelmet.
- A brit szigetek kőkori emlékeinek építői a milliméter tízezred része pontosságáig meghatározott hosszúság-mértékegységet használtak.
- Ez az egység alapvető fontosságú a Nap, Hold és Föld szempontjából.
- Egy földi kör 366, és nem 360 fokból áll.
- A font és a pint ebből az őskori hosszúságegységből ered.
- A méter, gramm és liter már 4000 évvel azelőtt használatban volt, hogy a franciák kitalálták volna.
- Az órát, percet és másodpercet több mint két évezreddel Krisztus előtt fejlesztették ki, és a Hold mozgásaiból származik.
- Minél távolabbra követjük vissza a különböző mérési formákat az időben, annál inkább egy nagy rendszerré olvadnak össze.

Mielőtt részletesen megvizsgálnánk a különböző legendákat, tudnunk kell, hogy nem az egyiptomi piramisok a egyedüli építészeti rejtélyek, melyek az ősidőkből maradtak ránk, s melyek azt bizonyítják, hogy Platónnak igaza lehetett, amikor azt állította, hogy a régmúltban létezett a nagy pontosságot kívánó műszaki szakértelem. Elég, ha Dél-Amerika monumentális építményeire gondolunk, de akadnak példák bőségesen másfelé is.

Észak-Amerikában kőből készült védőfalak – amelyeknek építőkövei gyakran 1 tonnát nyomnak – találhatók Berkley-ben és az oaklandi hegyekben. A Monk’s Mound Cahokia közelében, Illinois-ban, 305 m hosszú, több mint 213 m széles, és még mindig 30,5 m magas. Vagy egy kőerődítmény Massie’s Creek közelében, Ohióban, amelynek 2 m szélesek a falai. Megmunkálásuk felületes és durva, de a bejárat köveit olyan intenzív hőnek vetették alá, hogy egybeolvadtak. 1931-ben Matthew W. Sterling, az Amerikai Etnológiai Hivatal vezetője egy gondosan megtervezett, harmonikusan elrendezett, 2,6 négyzetkilométeres földépítmény-együttest fedezett föl az Okecholbee-tó közelében, a floridai Evergladesben. Az építményhez tartozik egy 9 m magas és 76 m hosszú emelvény, amelyet matematikai pontossággal alakítottak ki.
Egy 1931-es légifelvételen a perui Nagy Fal romjai láthatók, amely egy meglepő kőépítmény, szélessége 3-5 m között változik, és hosszabb, mint 100 km. A fal mentén negyven erőd állt, néhányuk 60-90 méternyi szakaszon, falaik 4,5 m magasak és 1,5 m szélesek voltak.
Libanonban van egy olyan hatalmas kőkocka (becsült súlya 1000 tonna), amit a világ legnagyobb emelődaruja sem tudna fölemelni. Valamikor a történelem előtti időkben őseinknek nem okozott gondot, hogy felszállítsák egy fennsíkra.
Írországban, Newgrange-ben, egy a piramisoknál régebbi építmény része egy hatalmas, mesterséges kiképzésű domb, egy kőből rakott terem, melyet kőemlékek köre szegélyez – mindegyikük több tonnát nyom. Ez a műszaki tudományok csúcsteljesítményét jelenti, és Newgrange csak az egyik a három hasonló óriási domb közül, és a sok más kőépítmény közül, melyek a Boyne-völgyi komplexumot alkotják.
A Máltán, Britanniában, Franciaországban és más országokban található tömör kőemlékek egy olyan mérnöki hagyomány zálogát jelentik, amely a történelem előtti dőkig nyúlik vissza. Ezt a tradíciót a legrégebbi civilizációk hagyták örökül, és sehol sincsenek olyan világos nyomai, mint Egyiptomban. A nagyszabású templomépítmények Egyiptom kőfaragóinak leleményességéről tesznek tanúbizonyságot. Bár néhány épületet homokkőből emeltek, a legtöbb a jóval keményebb gránitból készült, amelyet sokkal nehezebb megmunkálni. A gránitot leginkább az obeliszkeknél használták, melyeken oly sok Fáraó örökítette meg uralkodását. Ezek az óriási, égre mutató ujjak akár a 30 méteres magasságot is elérhették, és több száz tonnát is nyomhattak. Van egy befejezetlen obeliszk az aswani kőbányában, amelynek becsült súlya több mint 1000 tonna.
Az egyiptológusok azt állítják, többé-kevésbé tudják, hogyan faragták ki az obeliszkeket a sziklákból, ám elképzelésük sincs róla, hogyan tudták megmozdítani őket, hiszen az aswani befejezetlen obeliszket egyetlen mai gép sem tudná megmozdítani.

Létezett szuperfejlett kultúra az őskorban? Ha nem, akkor hogyan lehetséges, hogy a kőkorszaki Britannia feltehetőleg civilizálatlan népe olyan komplett mértékegységrendszer birtokában volt, mely a Naprendszer mélységes ismeretén alapult?

Az ember vadász-gyűjtögetőből városlakóvá fejlődésének története valaha kényelmesnek és kiszámíthatónak tűnt. Minden rendelkezésre álló bizonyíték a Közel-Kelet népének leleményessége által nagymértékben irányított töretlen társadalmi evolúció elfogadott képét támasztotta alá. De aztán, sok évtized elteltével, a mérnöki tudományok egy kiváló professzora, Alexander Thom meghökkentő kijelentést téve felbolygatta a régészet világát. Állítása szerint felfedezte, hogy a késő kőkor embere által hátrahagyott építmények olyan standard mértékegység használatával épültek, mely annyira precíz volt, hogy középértékét egy emberi hajszál szélességénél kisebb pontossággal meg tudja határozni. Az elképzelés, hogy a történelem előtti idők ezen egyszerű emberei ilyen pontosságot tudtak elérni, szemben állt a régészek többségének világképével. Nem meglepő, hogy Thom felfedezéseit, mint valami tévedést, szinte egyetemesen utasították el.

Thom professzor az általa felfedezett egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, de úgy halt meg (1985-ben), hogy nem tudta megmagyarázni, hogy az i. e. 3500 körüli megalitikus korszak, vagy késő kőkor embereit mi indította arra, hogy létrehozzanak egy ilyesfajta mértékegységet, vagy hogy hogyan lehettek képesek ilyen hihetetlen pontossággal folyamatosan reprodukálni azt.

Még ma is sok tízezrével állnak ilyen megalitikus építmények szerte a Brit-szigeteken és Európa nyugati peremvidékein. Kutatásunk kezdetben egyszerű volt: arra akartunk rájönni, hogy Thom valóban történelem előtti mértékegységet talált-e, vagy csak ellepte az adatok hatalmas tömege, melyeket különböző mérési helyszínekről gyűjtött Észak-Skócia szigeteitől egészen a Franciaország nyugati partjain levő Bretagne-ig. Úgy okoskodtunk, hogy ha Thom megalitikus yardját a képzelet szülte, akkor tartalom nélküli eszmének kell lennie, de ha valóban neolitikus mértékegység, akkor léteznie kell bizonyos fizikai valóságának, és tudományos módszerekkel reprodukál-hatónak kell lennie.

A tudás következményei

Nyomozásunk elvezetett bennünket az őskori mértékegység mögötti tudományhoz: most már be tudjuk mutatni mind matematikai eredetét, mind a Föld tömegét és forgását felhasználó reprodukciós módszerét. Thom megalitikus yardja pontos eredetének azonosítása közben azonban hamarosan rájöttünk, hogy az elveszett tudás virtuális kincseskamrája ajtaját is belöktük.

Megközelítésmódunk az volt, hogy bűnügyi technikákat alkalmazunk a régészetre az őskorból származó kultúrák során át (i. e. 3000 előtt) és az írott történelem legkorábbi időszakaiban (i. e. 3000 után). Úgy találtuk, hogy létezik egy a legrégebbi és legtisztább tudományos módszerrel kapcsolatban álló teljességgel azonosítható „DNS”, mely a legváratlanabb helyeken tűnik fel. Még a viszonylag modernnek hitt mértékegységekről, a fonttól és a pinttől a grammig és a literig, kiderült, hogy több ezer évesek, és a Naprendszer méreteihez kapcsolódnak.

Megpróbáltuk történetünket olyan rövidre és érthetőre fogni, amilyenre csak lehetséges. Csak alapszintű számtani tudás szükséges vizsgálatunk részletes nyomon követéséhez, tehát kérjük, legyen a keze ügyében a számológép, ha lépésről lépésre ellenőrizni akarja, amit találtunk. A további információk, gyakori kérdések és újabb fejlemények megtalálhatók honlapunkon: www.civilizationone.com.

Ha az emberi fejlődésről alkotott régi elképzelést, miszerint a tudatlan ősembertől a kifinomult városlakóig sima evolúciós út vezet, biztosnak érzi, készüljön fel a sokkra. A világ nem olyan, amilyennek hittük.

1. fejezet

A történelem nagy fala

Az írás feltalálása

Felejtsük el a kereket - az írás feltalálása volt az, ami a világot örökre megváltoztatta.

Az első kereket fazekaskorongnak használták, később illesztették tengelyre, hogy javítsák a mezőgazdasági és hadicélú szárazföldi közlekedés hatékonyságát. Nyilván segítette az élelmiszer termelését és eljutását a legrégibb várossá váló növekvő közösségekhez, de az emberek és áruk közlekedése még évezredekig főleg tengeri útvonalakon és belső vízi utakon maradt. Az írás feltalálása viszont azonnali hatást gyakorolt a kereskedelemre. A legkorábban létrejött dokumentumok némelyike hajók rakományjegyzékeivel és más kereskedelmi dokumentumokkal állt kapcsolatban. Holdnaptárak már i. e. 20 000-ben léteztek, de az „igazi” írás Sumerben és Egyiptomban fejlődött ki i. e. 3000 körül, rendkívüli gyorsasággal. Az információ mások becsületére és memóriára való támaszkodás nélküli rögzítésének képessége volt az, mely az emberiséget előrevitte abba a korba, melyet a civilizáció kezdeteként határoztunk meg, körülbelül i. e. 3200-ban.

Az első nagy kommunikációs áttörés közel kétmillió évvel korábban zajlott, mikor távoli ősünk, a Homo erectus a többi főemlőstől eltérő, mélyebb gégefő-pozíciót fejlesztett ki. Ennek az evolúciós lépésnek az egyszerre evés és ivás képességének elvesztése lett az ára, de lehetővé vált, hogy a korábbiaknál sokkal több hangot hozzanak létre. Ezernyi megkülönböztethető hangú szókincsből a beszélt nyelv feltételezhetően nagyon gyorsan létrejött.

A hangos kommunikáció legegyszerűbb formája egy vadásztrükk lehetett, például egy állat hangjának az utánzása, és az irányába való mutatás. Idővel, amint absztrakt hangokat alkalmaztak tárgyak és cselekedetek jelzésére, majd mondatokká gyűjtötték őket, hogy olyan komplex kérdéseket fejezzenek ki, mint az emberi érzelmek, kifejlődött az igazi nyelv. A nyelv lehetővé tette, hogy az információt egyik ember a másiknak átadja, de a fejlődés következő állomása az emberi tudás és tapasztalat rögzítése a szóban forgó dolog lerajzolásával. Láthatjuk, hogy az őskori barlangok falain található rajzok a protoírás egy fajtája. Bármilyen jel, mely sajátos jelentést rögzít, alapjában nevezhető írásnak. Az első írásrendszerek hieroglifákból álltak, melyeket rajzfilmszerű képszalagokban használtak információhordozásra. Ez a korai írásmód csak több mint 5000 évvel ezelőtt került használatba, és lassan fejlődött absztrakt jelrendszerré, melyben a jelek olyan tartalmat hordoznak, mely csak a kódolás és dekódolás folyamatában - az olvasásban - jártas emberek számára hordoz értelmet. Azonban úgy tűnik, hogy jóval régebben zajlik a kifinomult jelentéstartalom „írásos” kommunikációja, mint eddig gondolták.

Dr. Michael Rappenglueck, a müncheni egyetem munkatársa mutatott egy lóról készült 16 000 éves rajzot a franciaországi Lascaux barlangjaiban, mely valójában gondosan vezetett holdnaptár.[1] Ami első pillantásra nagyon helyes, lóról készült rajznak tűnik, arról most úgy gondolják, hogy a Hold fázisai nyomon követésének módszere. Ezt bizonyosan írásként értékelhetjük.

A paleolitikus ember intelligenciájának ez a foka aligha meglepő. Mint faj, a Homo sapiens lényegesen nem változott sem mentálisan, sem fizikálisan jóval több, mint 100 000 éve. Lehet, hogy a kőkorból áthaladtunk az internet korába, de egyik emberi lény sem különbözik ma 500 generációval ezelőtti ősétől. Azt se felejtsük el, hogy míg többségünk életét a technológiai forradalom formálta ki, addig világszerte vannak emberek, akik még mindig az igazi kőkorszaki lét egyszerű vadász-gyűjtögető életét élik, mint például az ausztráliai bennszülöttek egy része és a Dél-Amerika egyes részein élő törzsek.

A csodálatos sumerok

Tekintve, hogy a beszéd ilyen régóta jelen van, meglepő lenne, ha a rajzolt jelek általi kommunikáció csak ennyire a közelmúltban bukkant volna fel. Általában elfogadott, hogy az írás legkorábbi formája többé-kevésbé a kerékkel egy időben jelent meg. Mindkettőt a csodálatos sumer nép találta fel, mely több mint 5000 évvel ezelőtt érkezett a ma Irakként ismert földre ismeretlen helyről. Az egyiptomiak nagyon röviddel ezután hozták létre legkorábbi hieroglifa-rendszerüket (valószínűleg 200 éven belül), épp mikor Felső- és Alsó-Egyiptom egyetlen királysággá egyesült.

A sumerok által kifejlesztett úgynevezett ékírás (angol neve, a cuneiform, az „ék” jelentésű latin cuneusból származik) jeleit úgy hozták létre, hogy ék alakú pálcikákat nyomtak nedves agyagba. Ezek a sumer táblácskák nem tesznek ma nagy benyomást ránk, de az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy ezek a beszélő minták hatalmas varázserőt hordoznak. Kezdetben e dokumentumok igen alapszintű tartalommal bírtak, de idővel a fejlesztések fokozatosan addig csiszolták, míg i. e. 800 körül a görögök teljes alfabetikus írásrendszert hoztak létre, mely végül elkülönítette a mássalhangzókat a magánhangzóktól. A korszak, mely közvetlenül megelőzi ezeket a sumerok és egyiptomiak által hátrahagyott korai feljegyzéseket, virtuális fallá vált, mely elválasztja azt, amit „történelemnek” nevezünk mindattól, ami előtte történt - ezt „történelem előttiként” címkéztük fel. Mindazt, ami az igazi írás megjelenése előtt történt, most mítosznak és legendának tekintik, mivel az emberi tudás minden darabkáját szájhagyomány útján kellett továbbadni generációról generációra.

A történelem nagy fala

Ez a „fal”-effektus valójában sokkal többet árul el a jelenlegi gondolkodásról, mint azokról az emberekről, akik a történelem kezdete előtt népesítették be a világot. Mivel emberek vagyunk, hajlunk afelé, hogy magunkat és társadalmunkat valamiféleképpen meghatározónak tekintsük - a „helyes” mértékének, amellyel másokat össze lehet vetni. A XIX. század során és a XX. század első felében olyan egocentrikus világszemlélet alakult ki az akadémikus világban, melyben a fehér, keresztény, férfi felfedezők azért utaznak, hogy megnézzék a nem „megfelelőképpen” élő „alsóbbrendű” fajokat. Egy angol természettudós így írta le megvetését egy csoport tűzföldi iránt, akik rákiáltottak egy kenuból:

„Látva ezeket a férfiakat, szinte lehetetlen elhinni, hogy embertársaink, és ugyanezt a világot lakják. Gyakran próbáljuk elképzelni, hogy az alsóbbrendű állatok milyen örömöt lelnek az életben: mennyivel ésszerűbb lenne ezt a kérdést ezekkel a barbárokkal kapcsolatban felvetni.”

Ezek az ifjú Charles Darwin szavai, azé az emberé, aki a későbbiekben rájött, hogy az egész emberiség alsóbbrendű állatoktól származik.

Ma az akadémikus világ sokkal inkább objektív és sokkal kevésbé ítélkező, mint a megelőző generációk idején, de bármiféle igazi empátiához közelítő eszmény gyakran még mindig olyan távoli a régészettől, mint mindig is volt. Azonban, érvelhetnénk, ha valóban élesebb fókuszba akarjuk hozni a történelem nagy fala mögötti tájat, alapvetően meg kell változtatnunk gondolkodásunkat.

Jelen könyv anyaga megkívánja, hogy az olvasó megnyissa elméjét egy lágyabb és képlékenyebb világszemlélet előtt, mely feloldja az előítéleteket, és időlegesen hagyja az elmét szabadon kóborolni a szövegben, ezáltal megadva olyan lehetőségek figyelembevételét, melyeket máskülönben mellőztek volna. Az alapelvet, mely manapság a standard akadémikus világot támogatni látszik, okkal nevezhetjük „lépcsőfok”-logikának, mely gyakran csak a szigorúan lineáris következtetéseket támogatja. Az érvelés ilyen módja szerint csak úgy lehet előrehaladni, ha minden lépés bizonyítást nyer, mielőtt további előrevezető utat keresnénk. Bár ez teljesen ésszerűnek hangzik, de elvakíthatja a kutatót az elvárásain kívül eső tényezők irányában. Albert Einstein híres mondása szerint megfigyelte, hogy „a képzelet fontosabb a tudásnál”. A nagy embernek bizonyára igaza volt: az igazi megértés a dobozon kívülről érkezik, nem pedig az ügyrend csinosan sorba rendezett dobozainak sima kipipálásából.

Egy nagyon híres régész egyszer azt mondta Alannek, hogy mindaz, amit talált, elvetendő, mert kiindulópontja véleménye szerint téves. Micsoda bolondság! Még ha valaki hibával is kezd, akkor is teljesen lehetséges, hogy a belőle következő felfedezések helyesek, ha az alaptételre való támaszkodás nélkül igazolhatóak.

Azt a gondolkodásmódot, melynek alkalmazására a könyv olvasása alatt felkérjük az olvasót „tepee[1] módszernek” nevezzük. Ez a logikai következtetés multidimenzionális megközelítése, nem pedig klasszikus „lépcsőfok”-folyamat. Csupán annyi kell hozzá, hogy minden egyes bizonyítékdarabot önmagában vegyünk szemügyre, és ne erőltessük illeszkedését semmiféle előre megalkotott fogalomhoz, amilyennek lennie kellene. Még olyan esetekben is, mikor a bizonyítás különböző elemei kölcsönösen egymást kizárónak tűnnek, azt javasoljuk, hogy hadd létezzenek egymás mellett a végső elemzés idejének elérkeztéig. A tepee-módszerben a bizonyítás minden alkotóelemét lehetséges tartórúdnak tekintjük - és az érv csak akkor fog megállni, ha végül is elég áll közülük együtt munkába. Hisszük, hogy a régmúlt vizsgálatának ez az egyedüli olyan módja, mely valószínűleg valós képet produkál, nem szemezget és válogat abban, hogy mely tényt szeretné inkább „valóságosnak”. Kutatásunk folytatása során sok alkalommal éreztünk késztetést, hogy elvessünk egy felfedezést, mint véletlent, mivel nem illett ahhoz, aminek megpillantását vártuk. Ítéletünket felfüggesztettük, és amint új kép alakult ki, megörültünk, hogy nem próbáltuk prekoncepciónkat beleerőltetni a bizonyításba.

Mindazok az olvasók, akik úgy érzik, hogy elméjüket nem lesznek képesek megnyitni, ezen a ponton jobb, ha becsukják a könyvet.

Az ókori egyiptomiak

A történelem nagy fala a legtöbb ember múltról alkotott képét az események összesűrítésével oly módon torzította el, hogy az egyiptomi civilizációt gyakran végletesen távolinak gondolják, pedig teljesen kifejlődött fajunk létezésének időtartamát tekintve valójában végtelenül közeli.

A tárgyak és feljegyzések hatalmas tömege, melyet az ókori egyiptomiak hagytak maguk után, életük és eredményeik csodálatosan erőteljes képét mutatja. Ismerjük uralkodóik neveit egészen Ménész királyig visszamenőleg, aki hozzávetőleg i. e. 3100-ban egyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot, és a Nílus deltájának csúcsában fekvő memphiszi fővárosából uralkodott. Ez a nagyszerű civilizáció gyönyörű épületeket hagyott ránk, mint a gízai piramisok és a Szfinx - még orvosilag is megvizsgálhatjuk Egyiptom uralkodói és vezető polgárai fizikai maradványait, melyeket gondosan megőrzött a hozzáértő mumifikáció. A régészek szerint az egyiptomiak testek hatalmas tömegét balzsamozták be. Bár a szám óriásinak tűnik, néhányan azt állítják, hogy nem kevesebb, mint 730 millió embert mumifikáltak Ménész király ideje és az i. sz. VII. század között, mikor is eltűnt ez a szokás.[1] Bár a múmiák egy része nem vészelte át Észak-Afrika perzselő hőségét, de úgy hiszik, hogy sok millió megmaradt felfedezésre váró sírokban és temetkezési helyeken. Még 1999 júniusában is felfedeztek egy csaknem 10 000 múmiából álló temetkezési területet Bawiti városa közelében, Kairótól délnyugatra.

Tudjuk, hogy mit ettek ezek az emberek, hogy kikkel kereskedtek, mikor és ki ellen viseltek háborút. Egy ötezer éves egyiptomi buzogányfej hatalmas győzelemről tartalmaz feljegyzést, melynek során nem kevesebb, mint 120 000 foglyot ejtettek 400 000 ökörrel és 1 422 000 kecskével együtt, melyet az ellenségtől szereztek.[1] Hufu (Kheopsz) király, a Nagy Piramis építője, volt olyan kedves, és ránk hagyott egy szétszerelt hajót, melyet éppen most építettek újra. Ennek eredményeképpen bizonyosak lehetünk abban, hogy az egyiptomiak csak kötelet, fát, nádat és ilyesmit használtak bárkáikhoz, melyek fémet nem tartalmaztak.

Ezek az emberek részletes feljegyzéseket hagytak isteneikről és vallásgyakorlatukról is. A híres Halottak Könyve különböző időpontokból származó temetési szövegek nagyszabású gyűjteménye, mely olyan mágikus formulákat, himnuszokat és imádságokat tartalmaz, amikről az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az elhunyt lelkét kalauzolják és védelmezik a halottak országába vezető útján. A szövegek olyan hitről árulkodnak, mely szerint a boldogság a túlvilági életben attól függ, hogy életükben tartották-e magukat a „Maat”-ként ismert alapelvhez - ez azt jelenti, hogy mindenkivel szemben jót kell cselekedni.

A fal sötét oldala

Ezek a példák azt bizonyítják, hogy tudásunk az ősi egyiptomi emberekről igen kiterjedt a történelem nagy falának ezen az oldalán - de nagyon korlátozott mennyiségű azt illetően, hogy mi történt a fal sötét oldalán. Például Hérodotosz görög történetíró, akit az i. e. V. század elején írt kilenckötetes műve miatt a „történetírás atyjának” neveznek, megjegyezte Egyiptommal kapcsolatban, hogy „nincs még egy ország, mely ilyen sok csodával bírna, sem pedig olyan, melynek ilyen nagyszámú, minden képzeletet meghaladó műtárgya lenne”. Hérodotoszt tekintik a nyugati történetírás kiindulópontjának, bár tényeinek pontosságát gyakran kétségbe vonták a modern tudósok, mivel túlzásoktól zsúfoltaknak tűntek. Azonban régészeti leletek kezdtek arra mutatni, hogy a görög krónikás a végletekig pontos volt. Például Hérodotosz úgy írta le Babilon nagy városfalát, hogy tetején épületek vannak, és mégis „elég hely van rajta ahhoz, hogy egy négylovas kocsi megforduljon a tetején”. A szakértőknek ez valószínűtlennek tűnt, de a felfedezett maradványok arra utalnak, hogy a fal vastagsága tényleg ekkora lehetett.

Hála a Hérodotoszhoz hasonló írástudóknak és történészeknek, gazdag tudásanyag birtokában vagyunk az elmúlt 5000 évről, de mit tudunk az ez előtt az idő előtt virágzott kultúrákról?

100 000 évnyi, lényegileg stagnálásnak tartott időszak után az emberek teljesen új életformába fogtak, ami neolitikus forradalomként ismert. Hozzávetőleg 12 000 évvel ezelőtt kezdődött, mikor az emberek szerte a Közép-Keleten, Európában és Ázsiában meglehetősen hirtelen feladták nomád vadász-gyűjtögető létformájukat, és a folyamatos letelepülés mellett kezdtek dönteni. Rizst, búzát, rozst, borsót, lencsét és egyéb növényeket kezdtek termeszteni, és olyan állatokat háziasítottak, mint a marha, birka, sertés és kecske. A technológia is ez idő tájt jelent meg, főzéshez és élelmiszer-tároláshoz használt agyagedények, kősarlók és a magot lisztté őrlő kövek készítésével.

A neolitikus kifejezés újkőkorit jelent, és arra az időre vonatkozik, mikor az első földművesek megművelték földjeiket, elvetették, megöntözték és betakarították növényeiket, és egész évben gondját viselték immár háziasított állataiknak. Azt mondhatjuk, hogy a Brit-szigeteken a neolitikus korszak hozzávetőleg i. e. 6000-től 1500-ig tartott. Az új életmód munkaigényesebb, de egyúttal biztosabb is volt a vadászatnál és gyűjtögetésnél, és lehetséges, hogy a neolitikus forradalmat a népességszaporulat által létrejött nagyobb élelmiszer-szükséglet okozta. A hozzáférhető bizonyítékok hagyományos magyarázata szerint a világ megalkotta azt a talapzatot, melyre végül a civilizáció ráépült, de a mi szempontunkból ezek a régi földművesek még mindig igen durvák és csiszolatlanok, mivel a történelem nagy fala sötét oldalán éltek. Azonban volt egy kőkori kultúra, mely úgy tűnik, drámai módon összezavarja ezt a takaros mintázatot.

Építők és művészek

Európa nyugati peremein létezett egy kultúra, mely tízezrével hagyott hátra ma is álló építményeket. Skandinávia és a Baltikum egyes részeitől le egészen Észak-Spanyolországig, és különösen a Brit-szigeteken, ez a rég eltávozott nép hatalmas kövekből építkezett, így megalitikus - a név szó szerint „óriás követ” jelent - építőkként emlékeznek rájuk. A „neolitikus” és „megalitikus” kifejezések kezdenek felcserélhetővé válni, mivel ez az újkőkori nép építette az óriási kő emlékműveket. Az i. e. V. és IV. évezredben ezek a feltehetőleg primitív építők akár 350 tonnás kövek felhasználásával hatalmas köröket és egyéb építményeket hoztak létre, mint a 20 méter magas „Le Grand Menhir Brisée” Bretagne-ban. Írországban, a Boyne folyó partján hátrahagytak egy ma Newgrange-ként ismert gyönyörű kör alakú épületet, mely masszív építmény 1000 évvel régibb az egyiptomi Nagy Piramisnál. De ez a nép igen kevés egyebet hagyott hátra, ami életéről és hitéről mesélne. Írása, mint olyan, nem létezett, nem kőből vagy kerámiából készült tárgyai nagy részét pedig rég semmivé rothasztotta a nedves európai éghajlat.

A megalitikus építők különleges és kiemelkedő képviselőit a táboraik környékén talált cseréptöredékek után nevezték el. Néha egyszerűen a „rovátkolt edény népének” nevezik őket a rovátkás mintázat miatt, melyet főzőeszközeik nedves agyagába karcoltak.

A masszív kőszerkezetek, melyeket ezek az emberek oly gondossággal hoztak létre, ezer évekig álldogáltak csendesen. A helyiek „tündérhalmokként” ismerték, a gyakorlatiasabb gazdálkodók pedig kiszedték ezeket, hogy megtisztítsák a földet, vagy hogy saját épületeikhez felhasználják a követ. Míg a régészet az 1800-as évek végén komoly tudományággá nem vált, nem sokan gondolkodtak a kőóriások korán vagy célján. Az első régészek többségét így is az Egyiptomban és Mezopotámiában folyó ásatások izgalmas lehetőségei érdekelték inkább, nem a Brit-szigetek és Európa.

Az égi építészek

Ismert, hogy ez a rejtélyes nép a történelem nagy fala túloldaláról jelentős érdeklődést tanúsított a csillagászat iránt, és sok nagyobb megalitikus helyszínen kimutatták a Naphoz, Holdhoz és csillagokhoz való igazodást. Brodgar körétől az Orkney-szigeteken, Skóciától mesze északra, a dél-angliai Stonehenge-ig és a franciaországi Bretagne kősoraiig a szakértők felismerték, hogy ez a nép sok időt fordított az égi mozgások megfigyelésére. Például az írországi Newgrange-nek van egy vágata, melyet gondosan úgy alkottak meg, hogy minden nyolc évben egyszer, a téli napforduló idején, röviddel hajnal előtt beengedje a Vénusz fényét a központi kamrába.[1] A Vénusz olyan módon mozog, hogy előre meghatározható 40 éves ciklusa van, mely öt nyolcéves sémából áll, olyan pontos naptárt adva a Newgrange csillagvizsgálót tervező és építő mérnököknek, melyet csak a ma atomikus órái képesek felülmúlni.

Alexander Thom és az archeoasztronómia

Így lesz lehetséges valamennyit megérteni a neolitikus kultúra képességeiből és érdeklődéséből az írás előnyei nélkül is. Volt egy ember, aki mindenekfelett a ma „archeoasztronómia” néven ismert tudományág úttörőjének számított - a neve Alexander Thom.

Thom 1894-ben született Skóciában. A glasgow-i egyetemen tanult, ahová a mérnöki tudományok előadójaként tért vissza. A II. világháború alatt a brit kormánynak dolgozott, de 1945-ben átment az oxfordi egyetemre, ahol a mérnöki tudományok professzora lett, mely posztot 1961-ben bekövetkezett visszavonulásáig töltötte be. Megalitikus helyszínekkel kapcsolatos kutatásai 50 éven keresztül folytak, és nem is zárultak le, csak 1985-ben bekövetkezett halála előtt.

Thom megalitikus építmények iránti érdeklődése skóciai szülőföldjén kezdődött, ahol észrevette, hogy úgy tűnik, az ilyesfajta helyszínek a Holdhoz igazodnak. Az 1930-as évek elején úgy döntött, hogy belefog némelyik helyszín tanulmányozásába, és az aprólékos felmérés folyamata majdnem öt évtizedig tartott. Amellett, hogy előadott, maga Alexander Thom igen tehetséges mérnöknek számított, és elsajátította a földmérés tudományát, ami lehetővé tette, hogy több megalitikus helyszínt vizsgáljon meg - és nagyobb részletességgel -, mint bárki más előtte vagy azóta.

Első felméréséből, melyet Callanishben, a Hebridákon, Skócia nyugati partjainál hajtott végre, Thom rájött, hogy ezeket a korántsem durván összerakott építményeket gondosan megtervezték. Kezdett rájönni arra, hogy a történelem előtti mérnökök fejlett tudással rendelkeztek a geometria és asztronómia terén, valamint hogy nagyon hozzáértő földmérők lehettek.

Thom folytatta alapos felméréseit, mielőtt 1951-ben megjelent volna a „The solar observations of megalithic man” címet viselő cikke a Journal of the British Astronomical Associationben. A megalitikus helyszíneken végzett alapos mérései eredményeit több év során publikálta három cikkben a Journal of the Royal Statistical Societyben, közülük az első 1955-ben jelent meg, ezenkívül három könyvben is.

Thom professzor megközelítése teljességgel eltért a bármely régész által alkalmazottól. Tekintve a megalitikus helyszínek esetében felmerülő arányosságot és nyilvánvaló tervezést, Thom arra a következtetésre kényszerült, hogy a tervezők és építők igen rátermett mérnökök lehettek - pont, mint ő. Tudta, hogy tudásszintjük messze az övé alatt maradt, de annak nem látta okát, hogy intellektuális képességeiket és ügyességüket kétségbe vonja. Így aztán minden helyszínen alapos analízisnek vetette alá a maradványokat, majd megpróbálta elképzelni, hogy minek a megvalósításába is vágtak bele az építők. Amint agyában megjelent a képe annak, hogy szerinte mit is terveztek, elment, hogy létrehozza saját megoldását a problémára. Miután felvázolta saját tervét, visszatért, hogy összehasonlítsa a helyszín fekvését saját tervrajzával.

Gondolkodásmód és vízió

Ez az egyszerű, mégis radikális megközelítés zseniális húzásnak bizonyult. Végül is ki tudná jobban megérteni egy mérnök gondolkodásmódját, mint egy másik mérnök? Íme, egy vezető akadémikus, aki megváltoztatta gondolkodását, hogy bepillanthasson a történelem nagy fala túloldalára. Thom nem tételezett fel semmit a megalitikus építőkről azon kívül, hogy elismerte, nyilvánvalóan gyakorlott mérnökök voltak. Korának régészeitől eltérően nem olyan további nyomok után kutatott, melyek már létező teóriákat erősítenek meg, és sok évig gyűjtötte az adatokat, mielőtt egyáltalán megpróbálta volna értelmezni azokat.

Thom kifejlesztette magában a megalitikus elme megértését, és rájött, hogy előre meg tudja határozni a hiányzó kövek helyét; a további vizsgálat során általában felfedte a tartóüreget, ami megerősítette várakozását. E mérnök olyan képre tett szert a történelem nagy fala mögötti tájról, ami a magukat az egyre szaporodó ásatásokra korlátozó régészektől megtagadtatott. Az összetört edények összerakása és a szemétdombra dobott élelmiszercikkek elemzése valóban sokat felfedhet a neolitikus korszak mindennapi életének valóságából, de lényegileg semmit nem árul el az építők törekvéseiről és a hamisítatlan tudásszomjról, mely mintha e nép lelkéből eredne.

A megalitikus yard

Thom részletes tanulmányt készített minden általa feltárt helyszínről, és új statisztikai technikát fejlesztett ki, hogy megállapítsa a kövek viszonylagos helyzetét. Lassacskán valami totálisan váratlan bukkant elő a felhalmozódott adatokból. Úgy tűnt, hogy ezeknek az őskori helyszíneknek a nagy többségét, az észak-skóciai szigetektől egészen Bretagne partjaiig, egy általános mértékegység használatával hozták létre. Thom szerint az általa felfedezett mértékegységek tudományos pontosságuk miatt voltak különlegesek. A sumeroktól és egyiptomiaktól kezdve a középkoron át lényegileg minden ismert mértékegységről úgy gondolták, hogy átlagos testrészeken, mint ujjakon, kezeken, lábakon és karokon alapulnak, és ennélfogva teljességgel hozzávetőlegesek. Thom felfedezett egy egységet, melyet az Észak-Skóciától Nyugat-Franciaországig elterülő vidéken használtak, és az i. e. IV-II. évezredben épített neolitikus építményekben tűnik fel. Meghatározása szerint e hosszúságmérték egyenlő 2,722 lábbal/82,966 centiméterrel.[1] Az egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, mivel csak pár hüvelykkel volt rövidebb a standard yardnál. Felfedezte, hogy ezt a megalitikus yardot megtöbbszörözve használták, többek közt felezett és kettőzött formában, és 40 alegységre osztva is, melyet „megalitikus hüvelyknek” nevezett el.