Kemény Gábor
Munkásságába pusztán futólag betekintve már láttam, hogy könyvéből( A nyelvtől a stílusig, Tinta Kiadó) nem egy cikk lesz. Ennek több oka van. Egyrészt a recenzens (szerénységem) is nyelvész akart lenni valaha, másfelől az a két megrendítő, szubjektív hangulatú írás, amit a Nyelvtől a stílusig c. kötet elő és utószavaként olvashatunk. Mindezek miatt cikkem csak egyfajta bevezető.
Kemény Gábor (1948) egyetemi tanár, az MTA doktora, a mai magyar nyelvhasználat és a modern magyar szépirodalmi stílus ismert kutatója ebben a kötetben nyelvészeti és stilisztikai tárgyú írásaiból ad válogatást. A tanulmánykötet egy közel négy évtizedes kutatói pálya eredményeinek keresztmetszetét nyújtja az olvasónak.
A gyűjtemény a tanulmányokat két ciklusra osztva közli: előbb a köz- és szaknyelvi tárgyú írások, utánuk a 20. századi magyar szépirodalom stílusának fejlődését bemutató tanulmányok következnek.
Néhány cím a tartalomból:
Szótévesztésből jelentésváltozás
A magyar sportnyelv ereje és gyöngéi
Nyelvleírás - nyelvművelés - stilisztika
A szakrális és az erotikus viszonya Krúdy prózájában
Babits-motívumok József Attila-versekben
Ottlik Géza és a nevek
A két rész között egy a média nyelvikép-használatát tárgyaló, így egyszersmind nyelvészeti és stilisztikai jellegű hosszabb tanulmány (Kép és kommunikáció) teremt kapcsolatot. A kötet írásait a szerző szakmai önvallomása (Hogyan (nem) lettem nyelvész?) és egy interjúja (Nyelv és önbecsülés) foglalja keretbe. A könyv használhatóságát nagymértékben fokozza a tanulmányokban idézett és ismertetett bőséges szakirodalom, továbbá a részletes tárgy-, név- és szómutató. A kötet a nyelvtudomány művelőin kívül a felső- és a középfokú oktatásban tevékenykedő tanárokat és diákjaikat is érdekelheti, mivel gazdag ismeretanyagot közvetít választékos, élvezetes stílusban. A könyvet haszonnal forgathatják a média, különösen a nyomtatott sajtó munkatársai
Kemény Gábor, Nyelvi mozaik
Válogatás négy évtized nyelvművelő írásaiból
Tinta Könyvkiadó, Bp., 2007. 414 lap
KEMÉNY GÁBOR gyűjteményes kötetének címében a mozaik azért kulcsszó, mert ez a
válogatás cikkek, tanulmányok és előadások egybeszerkesztésével a közelmúlt négy évtizedében
kibontakozott nyelvi változásoknak, vitáknak és távlatoknak a fı vonalait kívánja
megragadni, mozaikkép-pé formálni.
A kötet három részre tagolódik. Az első, a „Stílusközpontú nyelvművelés” nemcsak a
gyűjteménynek, hanem a nyelvművelő KEMÉNY GÁBOR szemléletének elvi alapjait is megvilágítja.
Ezeket a dokumentumokat átszövi a fegyelmezett érvelés pontossága, a szakmai
vallomástétel személyes tónusa, s a szerzı írásait gyakran árnyaló, több funkciójú irónia és
önirónia. A második rész címe, „Mondhatta volna szebben?” tulajdonképpen folytatása az
elsınek, ahogy az alcím is kifejezi: „Gyakorlati stilisztika mondatról mondatra”. A harmadik
részre pedig már csak azért is fel kell hívni a figyelmet, mert a kötetcímmel azonos
„Nyelvi mozaik” meglepı ismétlésnek tetszhet. Véleményem szerint, az alcím feloldja az
esetleges kérdésünket. A „222 pillanatfelvétel az ezredforduló nyelvhasználatáról” alcímben
ugyanis az ezredfordulóra teszi a hangsúly. Az ezredforduló teszi egyértelművé, hogy ez
a rész az időrenddel kapcsolódik a másodikhoz: a záró rész napjaink nyelvállapotának, az
eleven (mondhatnám, az érzékelhetı) nyelvtörténetnek a jelenségeit, változásait leíró, értelmezı
írások gyűjteménye.
Az olvasókat köszöntı bevezetőjében a szerzı arra a számára műhelygondot jelentı
kérdésre, hogy miért szánta rá magát nyelvművelőı könyve megjelentetésére, így adja meg a
választ: „Hogy szembesítsem magamat ilyen műfajú régebbi írásaimmal (közvetve pedig
egykori önmagammal), és ezzel bekapcsolódjam a nyelvművelés létjogosultságáról folyó
szenvedélyes vitába” (13). Valamennyien tudjuk, érzékeljük, hogy ez a személyes gond
senkinek sem magánügye. A vele birkózás közérdekű. KEMÉNY GÁBOR számvetése pedig
azért lehet különösen közügy, mert véleményét, álláspontját – sokunkkal ha nem is ellentétben,
de sokunktól különbözően – négy évtizeden át folyamatosan és nyilvánosan alakította,
így a szakmai közvélemény is szembesülhet az egykor olvasottakkal, s nem utolsósorban a
róluk alkotott korábbi ítéleteivel.
Szemle 489
A szerzı több változatban kifejtett álláspontjában a nyelvművelésnek a stílus a (módszereket
és lehetőségeket is meghatározó) szemléleti alapja. A „megoldás (ha van megoldás
a normativitás ügyében való állásfoglalásra) éppen ez: a stilisztikai szempontok hasznosítása,
egy stilisztikai szemléltető nyelvművelésnek a megteremtése. Csak egy ilyen felfogású és
módszerű nyelvműveléstől remélhetjük, hogy meg tudja ismertetni a nyelvközösség tagjaival
az anyanyelvben rejlı kifejezések sokféleségét. [...] Így juthatunk el a nyelvi helyesség
alapkövetelményétől a stilisztikai helyesség eszményéig. Vagy majdnem addig. Hiszen az
eszmény épp attól az, ami, hogy csak megközelíteni tudjuk, elérni azonban nem” (21). Az
anyanyelv és az idegen nyelv különbségét sokszor ezzel a fordulattal szoktuk érzékeltetni:
anyanyelvén az ember azt mondja, amit akar (amit szándékozik kifejezni), idegen nyelven
azonban csak azt, amit tud (azaz, amit ki tud fejezni). KEMÉNY GÁBOR álláspontját erısíthetjük
annak a közös tapasztalatnak a kimondásával, hogy az idézett különbség az anyanyelvet
használók körén belül is jelen van. Sokan sem az anyanyelvi kifejezésben, sem az
anyanyelvi megértésben (!) nincsenek birtokában annak az ismeretnek, jártasságnak, hogy
„amit kimondunk vagy leírunk, ne csupán érthetı és nyelvtanilag szabályos legyen, hanem
fejezze ki mindazt az érzelmi és hangulati többletet is, ami közlésünk fogalmi tartalmát kiegészíti
és szubjektív hitelességét megadja” (21). Ezt az irányultságot a szerzı másutt funkcionális-
nak (20), vagy szituatív helyesség-nek (20), illetőleg egy interjúban stiláris odaillıség-
nek (Népszabadság, 2007. augusztus 16. 10) nevezi.
KEMÉNY GÁBOR egy szakmai önéletrajzában feltette a kérdést: „Mindent összevéve:
nyelvész vagyok-e hát, vagy sem?” (Magyar nyelvész pályaképek és önvallomások 74. Bp.,
2007: 10). A válasza: „Ha a stilisztika, a nyelvművelés és a szótárkészítés: nyelvészet, akkor
igen, ha nem az, akkor »csak filológus«, mint Kovalovszky [Miklós] mondotta saját magáról”
(uo.). A filológus csak látszatra kibúvó megnevezés. A szerzőnnél is, de bizonyára
KOVALOVSZKY MIKLÓSnál is. KEMÉNY GÁBOR eddigi munkássága, írásaiban dokumentált
sokoldalúsága érthetővé teszi, hogy az osztatlan filológia elvét valló szerzı számára egyenes
út vezetett a stilisztikai szemléltető nyelvműveléshez. „A lényeg az,” – írta idézett önéletrajzában
nyelvészeti pályája kezdetéről – „hogy a nyelvészek befogadtak maguk közé annak
ellenére, hogy már ekkor is [!] azok a dolgok érdekeltek igazán, amelyek a nyelvészet határán
kívül, valahol a nyelvészet és az irodalomtörténet (és -elmélet) határterületén találhatók.
Ezért kapóra jött a stilisztika, amely ekkor (az 1970-es évek elején) ígéretes korszakát élte” (9).
A stilisztikai szemléltető nyelvművelés is bele-beleütközik azonban egy-egy feldolgozásra,
s fıként válaszra váró kérdésbe. KEMÉNY GÁBOR ilyennek tartja például az irodalmi
példák (a stilisztikai minták!) nyelvművelési megítélését. Nemcsak a stilisztikai szemléltető
nyelvművelés vonzhatja ezeket bizonyítékként nyelvművelő dilemmák megoldásához, volt
ilyen „hitelesítı” szerepük a korábbi nyelvművelőı korszakban is. „Ezen azonban már lehetne,
kellene is vitatkozni. (Nem azon, hogy a költőınek-írónak több van-e megengedve nyelvileg,
mint nekünk, »közönséges halandóknak«, hanem azon, hogy ezek a »poetica licentiák« másodlagosan
felhasználhatók-e valamely nyelvi alakulat köznyelvi használhatóságának az
igazolására.)” (19). Kétségtelenül sok ága-boga van ennek a példacsoportnak, ezért valóban
kellene, mert lehetne is min vitatkozni. Legalább három részre bonthatók már az esettípusok
is. Egyrészt stílusszándék indokolhatja egy-egy szokatlan, nem elınyös vagy helyteleníthetı
forma használatát – az irodalmi mőben. Hitelesen (tehát a stilisztikumát is megırizve) mint
idézetek hathatnak, terjedhetnek ezek. Másrészt a különbözı nyelvváltozatokból (nyelvjárásokból,
szaknyelvekből, szlengből stb.) származó, a köznyelvben ismeretlen vagy akár ke-
rülendınek ajánlott alaktani, szóalkotási stb. formák kisebb-nagyobb regionális elterjedtségükkel
válhatnak mintává. Harmadrészt igenis vannak a szépirodalomban is téves, hibás,
rontott nyelvi alakok. Egyszerűen szólva a lektornak, olvasószerkesztőnek, s nem utolsósorban
a kritikusnak nemcsak fordítások esetében kötelessége a nyelvi megoldásokról, azaz éppen
a „stiláris odaillőségekről” véleményt mondani, sıt adott esetben módosítást javasolni
vagy akár kérni.
Nehezíti a fentiekben felidézett problémaköteg bogozgatását, hogy a közelmúlt magyar
nyelv- és stílustörténetében lezajlott (és még be sem fejeződött) egy korszakváltás.
KEMÉNY GÁBOR megfogalmazásában idézve: „a hetvenes évek második felétıl kezd érvényesülni
az [eddigi folyamatokkal] ellentétes tendencia, amely az egységesüléssel szemben
a széttagolódás, a szlengesedés, a szabálytalanság, a nyelvi durvaság (sıt trágárság) irányába
hat. [...] Ez az új fejlődési irány csapódik le a korszak szépirodalmában (Esterházy, Spiró,
majd Parti Nagy, Garaczi stb.), amely persze nemcsak tükrözte, hanem serkentette is a normasértő,
ironikus, groteszk nyelvhasználat kultuszát, divatját” (122). Jelenlegi nyelvi, stílus és
olvasástörténeti hagyományaink közegében még elmondhatjuk, hogy eleven bennünk a
viszonyítás: tudjuk, érezzük még, hogy mihez képest szabálytalan, durva (trágár), ironikus,
groteszk ez a nyelvi és stiláris változás. Éppen ezért kettős kérdés áll előttünk: 1. mi lesz
(lehet) ebből, mi történik (történhet) ezután? 2. mit kellene (mit lehetne) tennünk itt és
most? Rögtönzött (és nem feltétlen) válaszként azt mondhatjuk: az új nyelv- és stílusváltozat
is addig hatásos és új(donság), amíg van még mihez képest. Ha nincs, akkor elıre vagy
hátra, de újra lépni kell.
A szerzı szemléletére jellemzı az idegen szavakra vonatkozó felfogása is. „Nem az
idegen szót kell irtani, hanem a vele egyenértékű magyart terjeszteni”– írja (58). A stilisztikai
szemlélethez közelebb helyezve így is mondhatjuk: az idegen szót illesszük be egy
(vagy több) szinonimasorba, teremtsünk lehetőséget a jelentésárnyalati megkülönböztetésre,
esetleg a szóhasadásra. KEMÉNY GÁBOR efféle különbség kialakulását érzékeli a tüntetés és
a demonstráció között (vö. 65; ill. ÉKsz2. demonstráció és tüntetés a.). Az újabban tapasztalható
visszaidegenítés mindezért szinonimatörlést, szinonimavesztést is jelent. L. dzsúdó és
cselgáncs („Egy magyar sportszó nekrológja: cselgáncs”: 277–8), asszisztens és partjelzı,
taccsbíró (322–3), tréner és edző, masszőr és gyúró (323); frekvencia és hullámhossz, szezonális
és idénymunka (CZIGÁNY LÓRÁNT: Kortárs 1977/7: 6).
A „Nyelvi mozaik” egészét meghatározza a változás kategóriája. A változás regisztrálása,
értelmezése, szórványos vagy tendencia voltának kitapogatása. Számos jelenség- és
példacsoport adatait főzhetjük össze (a kitűnőı Mutató segítségével), hogy markánsan kirajzolódjanak
a karakterisztikus vonások és a megjelölt idıszak változásainak vonulatai, görbéi.
Mostanában mindenkinek feltűnhet például az igekötők állományában, gyakoriságában,
valamint funkcióikban és szerepváltásaikban észlelhetı nagyarányú változás. KEMÉNY GÁ-
BOR több cikkben követette nyomon ezt a változási hullámot, fıként a be- és a le- módosulásait,
valamint az igekötők „elhagyogatását” (19). A cikkek (ironikusan mondva) nem azt
regisztrálják, hogy lám már megint szaporodott a furcsán, szokatlanul használt igekötıs alakok
példatára, hanem mindig az okokat igyekeznek felderíteni. Például: „A bevállal tehát
nem alkalmi, egyedi jelenség, hanem (talán) [!] egy most kezdıdı nyelvi fejlıdési tendenciának
a tünete [ti. hogy erősebben kiemelkedjék a cselekvés befejezettsége, eredményes volta.]”
(260); „A befúj és a beidéz igekötője [...] nemcsak befejezettséget érzékeltet, hanem
némiképp megtartja eredeti szerepét, a befelé irányulás jelzését is” (261); „A köznyelvi Szemle
491
kall, megsokall vmit kifejezés mellé (nem helyette, hanem melléje, ez fontos!) [így!] a bizalmas
beszélt nyelv létrehozott egy tömör és kifejezı igét: besokall. A [...] besokall tárgyatlan
ige, s nem is lehet tárgya, hiszen az alany tudati állapotát fejezi ki. Vagyis az új igekötő
a vonzatstruktúrát is megváltoztatta” (271); stb.
A kötet meggyőzhet bennünket arról, hogy a sokszorosan és meggyőzően hangsúlyozott
stílusközpontúság mellé a változás is oda helyezendő, azaz a mai nyelvművelő magatartásnak
nem csupán a stílusközpontúság, hanem a nyelvtörténeti érzékenység, a nyelvtörténeti
szemlélet is alkalmas, sőt szükséges irányultsága lehet.
PUSZTAI FERENC
Kemény Gábor (Budapest, 1948. május 10.) nyelvész, egyetemi oktató. A Magyar Tudományos Akadémia doktora 2002 óta, emellett az MTA Nyelvtudományi Intézete Lexikológiai és Lexikográfiai Osztályának tudományos tanácsadója, több stilisztikai és nyelvhelyességi tárgyú könyv szerzője, társszerzője.
Apja Kemény G. Gábor (1915–1981) történész.
Életútja ]
Középiskolai tanulmányait a József Attila Gimnáziumban végezte Budapesten 1962 és 1966 között. Egyetemi éveit az ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szakán töltötte 1966-tól 1971-ig.
Ezt követően az MTA Nyelvtudományi Intézetben tudományos ösztöndíjas gyakornokként dolgozott 1971 és 1973 között. 1973-tól tudományos segédmunkatárs, 1976-tól tudományos munkatárs, 1988-tól tudományos főmunkatárs (1988–1993 között tudományos osztályvezető). 2002-től tudományos tanácsadó. 1994-től a ME BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszékének docense, 2003-tól egyetemi tanára. 1998-tól 2003-ig tanszékvezető volt.
1973-ban egyetemi doktori fokozatot szerzett. 1987-től a nyelvtudomány kandidátusa, 2002-től az MTA doktora (nyelvtudomány). Habilitációja 2002. november 11-én volt a DE BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszékén.
1978-ban Gombocz Zoltán-éremmel jutalmazta a Magyar Nyelvtudományi Társaság. 1999-ben Lőrincze Lajos-díjat kapott az Anyanyelvápolók Szövetségétől.
Tudományos ösztöndíjai
- 1971–1973 MTA
- 1987–1988 Soros
- 1997–2001 SZPÖ (professzori ösztöndíj).
1976 óta tagja különféle akadémiai bizottságoknak (anyanyelvi, magyar nyelvi, nyelvtudományi bizottság, stilisztikai, magyar nyelvészeti munkabizottság). 1982 óta tagja a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának, 1992 óta egyik szerkesztője az Édes Anyanyelvünknek, tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai (Hungarológiai) Társaságnak, az Anyanyelvápolók Szövetségének; 2007-től az MTA közgyűlési doktor képviselője.
Előadásai nemzetközi kongresszuson: 1972, 1977, 1983, 1988, 1994. Magyar Nyelvészek Nemzetközi Kongresszusa: 1986, 1991, 2006. Hungarológiai Kongresszus: 1990. Finnugor Kongresszus.
Munkássága
Főbb szakterületei: magyar nyelvészet, stilisztika, nyelvművelés, szövegtan.
Több mint harmincöt éve végez publikációs tevékenységet, amelynek eredménye huszonöt könyv (egy részük társszerzős), száznyolcvankét tudományos közlemény (tanulmány, cikk, recenzió) és körülbelül hatszáz ismeretterjesztő cikk.
Források [
Kemény Gábor pályaképének fontosabb adatai
Középiskola: József Attila Gimnázium (Budapest), 1962—66.
Egyetem: ELTE BTK magyar nyelv és irodalom szak, 1966—71.
Munkahelyek: MTA Nyelvtudományi Intézet, 1971—73. tud. ösztöndíjas gyakornok, 1973—76. tud. segédmunkatárs, 1976—87. tud. munkatárs, 1988—2002. tud. főmunkatárs (1988—93. tud. osztályvezető), 2002— tud. tanácsadó; ME BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszék, 1994—2003. egy. docens (1998—2003. tanszékvezető), 2003— egy. tanár.
Tud. fokozatok: 1973. egy. doktor, 1987. a nyelvtudomány kandidátusa, 2002. az MTA doktora (nyelvtudomány).
Habilitáció: 2002. november 11., DE BTK Magyar Nyelvtudományi Tanszék.
Tud. díjak: 1978. Gombocz Zoltán-érem (Magyar Nyelvtudományi Társaság), 1999. Lőrincze Lajos-díj (Anyanyelvápolók Szövetsége).
Tud. ösztöndíjak: 1971—73. MTA, 1987—88. Soros, 1997—2001. SZPÖ.
Szakmai közélet: 1976 óta tagja különféle akadémiai bizottságoknak (anyanyelvi, magyar nyelvi, nyelvtudományi bizottság, stilisztikai, magyar nyelvészeti munkabizottság); 1982 óta tagja a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának, 1992 óta egyik szerkesztője az Édes Anyanyelvünknek; tagja a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak, a Nemzetközi Magyar Filológiai (Hungarológiai) Társaságnak, az Anyanyelvápolók Szövetségének.
Előadás nemzetközi kongresszuson: 1972, 1977, 1983, 1988, 1994. Magyar Nyelvészek Nemzetközi Kongresszusa; 1986, 1991, 2006. Hungarológiai Kongresszus; 1990. Finnugor Kongresszus.
Publikációs tevékenység: 24 könyv (egy részük társszerzős), 182 tud. közlemény (tanulmány, cikk, recenzió), kb. 600 ismeretterjesztő cikk.
Ismeretterjesztő tevékenység: nyelvi rovat írása, ill. szerkesztése: 1976—80. Élet és Tudomány, 1977—90. Népszabadság, 1993—2004. Édes Anyanyelvünk, 1995—99. Magyar Tudomány; 1974— előadások a magyar nyelv hetén; több kiadvány (lexikon, tankönyv stb.) anyanyelvi lektora.
Életrajz
1948. május 10-én születtem Budapesten. Alap- és középfokú iskoláimat Budapesten végeztem, 1966-ban érettségiztem a József Attila Gimnáziumban. Ebben az évben mint a magyar irodalmi OKTV helyezettjét felvettek az ELTE Bölcsészkarára. Tanulmányaimat magyar-történelem szakon, később magyar egyszakosként folytattam, és 1971-ben kitüntetéses diplomával fejeztem be.
Negyedéves bölcsészhallgató koromban francia nyelvből középfokú állami nyelvvizsgát tettem. 1987-ben letettem a kandidáláshoz akkor kötelező orosz nyelvvizsgát (alapfokon). Ezenkívül szakirodalmat olvasok angol és német nyelven.
Szakmai érdeklődésem már utolsó egyetemi éveim alatt a nyelvészet felé fordult. 197l. szept. 1-jén tud. ösztöndíjas gyakornokként az MTA Nyelvtudományi Intézetének - akkor Grétsy László vezette - mai magyar nyelvi osztályára kerültem. Főállásban azóta is a Nyelvtudományi Intézetben dolgozom, 1973-tól 1976-ig tud. segédmunkatársi, 1976-tól 1987-ig tud. munkatársi, 1988-tól tud. főmunkatársi beosztásban. 1988-tól hat éven keresztül a mai magyar nyelvi osztályt vezettem.
Intézeti munkaként elsősorban nyelvművelő tevékenységet folytattam, egyéni kutatásaim pedig a nyelv- és az irodalomtudomány határterületeire, elsősorban a stilisztikára irányultak. Egyetemi doktori disszertációmat - Gáldi László tanácsára - Krúdy Gyula képalkotásáról írtam. Ezt megvédve 1973-ban summa cum laude minősítéssel elnyertem a bölcsészdoktori címet. Disszertációm rövidített változata 1974-ben megjelent a Nyelvtudományi Értekezések sorozat 86. számaként.
A szakfolyóiratokban szintén 1974 óta publikálok rendszeresen. Eddig 19 (részben társszerzős) könyvem és 144 tudományos közleményem (tanulmányom és ismertetésem) jelent meg.
Az 1970-es évek eleje óta rendszeresen írok nyelvi ismeretterjesztő cikkeket is (számuk jelenleg meghaladja az 500-at). Nyelvi rovatot szerkesztettem az Élet és Tudományban (1976-1980), a Népszabadságban (1977-1990) és a Magyar Tudományban (1995-1999). 1992-től egyik szerkesztője vagyok az Édes Anyanyelvünk című nyelvi ismeretterjesztő lapnak.
Az elmúlt közel harminc évben számos hazai és nemzetközi tudományos kongresszuson, konferencián tartottam előadást (több ízben felkérésre). Első előadásomat 1972 augusztusában, a magyar nyelvészek II. nemzetközi kongresszusán tartottam. Azóta is mindegyik magyar nyelvészkongresszuson szerepeltem előadóként (1977, 1983, 1988, 1994). Az 1991. májusi alkalmazott nyelvészeti konferencián a záróülés egyik plenáris előadója voltam. A Magyar Irodalomtörténeti Társaság és a Magyar Nyelvtudományi Társaság felkérésére néhány tudományos ülésszakon is tarthattam előadást stilisztikai témákról (1978: Krúdy; 1980: József Attila; 1985: Kosztolányi). Ezenkívül részt vettem és előadást is tartottam a Magyar Nyelvtudományi Társaság felolvasóülésein (szaknyelvi szakosztály: 1984. május; általános nyelvészeti szakosztály: 1999. március), a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság két kongresszusán (1986, Bécs; 1991, Szeged), valamint az 1990. évi debreceni finnugor kongresszuson, az 1992. októberi budapesti nyelvművelő konferencián, az 1995. augusztusi miskolci névtudományi konferencián, az 1998. júliusi egri anyanyelv-oktatási napokon, az ELTE Általános és Alkalmazott Nyelvészeti Tanszékének konferenciáin (1998 és 1999 októberében), a Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Magyar Nyelvtudományi Tanszékének metaforakonferenciáján (1999. október), továbbá az MTA Nyelvtudományi Intézete megalapításának 50. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszakon (szintén 1999 októberében). 2000 áprilisában Szombathelyen a Márai Sándor születésének centenáriuma alkalmából rendezett tud. ülésszakon tartottam előadást. Felkértek, hogy vezessem be az MTA "Magyar Tudományosság Külföldön" Elnöki Bizottságának 2001 októberében Debrecenben sorra kerülő tud. ülésszakát, amely a szomszédos államok magyar szaknyelvének kérdéseit vitatja meg.
1994 óta másodállásban a Miskolci Egyetem bölcsészkarának magyar nyelvészeti tanszékén is dolgozom, egyetemi docensi beosztásban, 1998. július 1-jétől a tanszék vezetőjeként. 1995 április-júniusában az Újvidéki Egyetemen posztgraduális kurzust vezettem a modern stilisztika témakörében. 1996-97-ben és 2001-től óraadó tanárként szövegtant, stilisztikát és stílustörténetet tanítok a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen.
Kutatói és oktatói pályám során több ízben részesültem különféle szakmai elismerésekben, támogatásokban. 1978-ban elnyertem a Magyar Nyelvtudományi Társaság Gombocz Zoltán-érmét, 1999-ben az Anyanyelvápolók Szövetségének Lőrincze Lajos-díját. 1987-88-ban Soros-ösztöndíjban, 1997-től 2001-ig Széchenyi Professzori Ösztöndíjban részesültem. 1976 óta veszek részt akadémiai bizottságok munkájában: Anyanyelvi Bizottság (1976-90: tag, 1983-90: titkár), Stilisztikai Munkabizottság (1985-90: titkár), Magyar Nyelvi Bizottság (1990-től tag). 1982-től tagja vagyok a Magyar Nyelvőr szerkesztőbizottságának, 1991-től a Hemingway Alapítvány Pethő Sándor-díját odaítélő kuratóriumnak.
Tudományos publikációimnak általában kedvező visszhangjuk volt: többek között - időrendben - Pusztai Ferenc, Kovalovszky Miklós, Szabó Zoltán és Szathmári István írt róluk elismerő recenziót. Képekbe menekülő élet és Nyelvmővelő kéziszótár címő könyveimet megjelenésükkor több rádió- és tévémősor is méltatta.
Kandidátusi értekezésemet Krúdy Gyula képalkotásáról írtam ("A nyelvi kép mint stíluseszköz Krúdy Gyula prózájában"). Ezt megvédve 1987 novemberében elnyertem a nyelvtudomány kandidátusa fokozatot.
A szakmai elismertség jelének tekintem, hog