Sven Hassel Eltörölni Párizst
Partvonal Kiadó
A háború a legjobb üzlet.
„AZON TŰNŐDÖM – formált a kezéből napellenzőt Pici –, vajon át lehet-e úszni innen Angliáig. – Talán – vont vállat unottan a Légiós. – Ha hal lennél – tette hozzá Papa. – És ha valaki kajával megrakott csónakkal kísérne… – Akárhogy is, azért eltartana egy ideig. – Hm. Pici fejét vakargatva, homlokráncolva pásztázta tovább a vizes láthatárt. – Megtette már valaki? – kérdezte végül. – Biztosan, de nem innen. Innen nem szoktak indulni. – Hová lyukadnék ki, ha innét vágnék neki? – kérdezte csökönyösen Pici, akit tankkal se lehetett elvontatni egy téma mellől, ha egyszer leragadt mellette. – Gebedjek meg, ha tudom – dünnyögte közönyösen a Légiós. – Talán… Doverbe. – Francot – vetette oda Heide. – Pontosan Brighton vonalában vagyunk. Dover szóba se jöhet. – És szerinted mekkora lehet a táv? Ez már megint Pici volt. – Nos… harminc kilométer. Vagy nyolcvan. Épp elég, ha ez érdekel. – Azért megpróbálhatnánk… Papa elmosolyodott. – A feléig se bírnád ki. – Akartok fogadni? – Még szép! Tuti nyerő a tipp! – Meglehet – bólogatott tűnődve Barcelona. – Ugyanakkor… könnyen előfordulhat, hogy egyik tengerdarabkát összetévesztesz egy másikkal, ami ugye éppen olyan, mint amaz… és akkor csak a jó ég tudja, hol kötsz ki. Ha szerencséd van, Írország partjainál kötsz ki, de ha nem, ha olyan peches vagy, hogy elkerülöd, akkor el kell úsznod egészen Grönlandig. – Én akkor is megkockáztatnám – jelentette ki Pici. – Inkább úszkálok életem végéig az óceánokban, semhogy tovább kelljen folytatnom ezt a rühes háborút. Az én lelkesedésem is határtalan volt mindaddig, míg egy nap kis híján a tengerbe vesztem lábgörcs miatt. Ha nem lett volna mellettem Gregor, a háború ott és akkor véget ér számomra. Néhány fanatikus bolond azonban ádázul kitartott a tréning mellett. Utolsó edzésükről – ami valamikor éjféltájt ért véget – a végsőkig kimerülten, ám mégis örömmámorban úsztak vissza. Halálosan komolyan állították, hogy látták az angol partokat a láthatár szélén. Éjfélkor… – Még vagy két hét, és készen állunk – állította Pici. Soha nem tudtuk meg, ki nyerte volna meg a fogadást. Másnap, számunkra érthetetlen okból, megkettőzték a parti őrséget. Pici és csatornaátúszó csapata már épp venni készült az újabb akadályt, amikor a történelem végleg pontot tett az ügy végére – a normandiai partraszállás képében. A háború, mint eddig oly sokszor, már megint keresztezte a számításainkat. Nincs kegyelem GRÁNÁTOK SÜVÍTETTEK LE RÁNK minden irányból. Bumm. A bunkert telitalálat érte. A tető közepe berogyott, a falak hátborzongató csikorgással oldalra dőltek. Szavamra, a gránát még ocsmányabb jószág, mint a bomba. Sokkal idegölőbb, ha lehet ezt fokozni. Pokoli zajt csap, és mindig oda esik, ahol a legkevésbé várnád. A bombánál legalább sejted, hol fog becsapódni. Újabb robbanás. Már másodjára érte a bunkert közvetlen találat. A tető megadta magát; föld és homok záporozott ránk, vaskos betondarabok vágódtak a padlóra. A fények kialudtak. Aki csak mozdulni tudott, menekült. Hinkát a légnyomás egy romhalmazra vágta. Az őrnagy óvatosan feltápászkodott. Az arca véres volt, egyenruhája ronggyá szakadt, a jobb karjából maradt csonk groteszken előbújt a zubbony széthasadt ujjából. Két évvel ezelőtt vesztette el, de a csonk még mindig nem gyógyult be. A szétvetett betonépület romjai alól visító patkányok hada özönlött elő. Egyikük vad rémületében nekirohant az őrnagynak, és az ölében kötött ki. Belekapaszkodott a szakadt zubbonyba, sárga fogaival dühösen Hinkára vicsorgott. Pici egy gyors és kíméletlen fonákkal leseperte a fenevadat az őrnagyról. A vinnyogó állat jóformán még földet sem ért, felizgatott társai máris cafatokra tépték. A haditengerészet tüzérei fáradhatatlanul folytatták a lövöldözést, porig rombolva a büszke betonfalakat, melyekre az egész védelmet alapoztuk. Aztán jöttek a partra szálló gyalogosegységek, amelyeket végül egy halom kézigránáttal sikerült visszaverni. Pici épp el akarta hajítani a soron következő kézigránátot, amikor észrevette, hogy valaki egy sebesültet igyekszik kirángatni a romok alól. Készségesen odaugrott, hogy segítsen. Rémülten néztem utána: a biztosítószeget félig már kirántotta, és úgy tűnt, erről teljesen megfeledkezett. Ugyanakkor tudtam, hogy ha kézigránátról van szó, Pici tudja, mit csinál. Ő meg én, hogy úgy mondjam, a szakasz bajnokai voltunk. Pici 118 méterre tudott elhajítani egy kézigránátot, én 110 méterre. Mindeddig senki nem tudta túlszárnyalni teljesítményünket. A bál, persze, közben továbbra is állt. Már jó néhány órája tartott, és mi már nagyon untuk. Olyan volt, mintha egy hatalmas dob belsejében ültél volna, amit ezer és ezer őrült püföl a fejed felett. Egy idő után az érzékeid annyira eltompultak, hogy már csak háttérzajként fogtad fel. Porta huszonegyezni akart, de kinek volt most kedve kártyázni? Hiszen mindannyian tudtuk, hogy ami eddig történt, az gyerekjáték volt ahhoz képest, ami ezután fog következni. Előbb vagy utóbb meg fogják indítani a mindent elsöprő támadást, és akkor nem lesz kegyelem. Ez biztos volt, legfeljebb azért fohászkodhattunk az égiekhez, hogy a szövetségesek ne vessenek be lángszórókat. Ehhez persze semmi köze nem volt annak, hogy felszólítottak minket, adjuk meg magunkat, mert ez az egyetlen esélyünk. Ez csak propaganda volt, a mi oldalunk is mindig ezt szajkózta. Közben mindkét fél tudta, hogy ha eljött az idő – lángszóróval vagy anélkül –, hátunkat a romos falaknak vetve az utolsó töltényig harcolni fogunk, és jól idomított német katonákként szitává lövetjük magunkat, de akkor sem adjuk fel. Papa egyedül és elfeledve egy sarokban kuporgott. Lassan előre-hátra ringatta magát, és a kezében lévő rohamsisakot bámulta homályos tekintettel. Portól és koromtól szutykos arcán könnycseppek gurultak végig, világos barázdát húzva maguk után. Íme, gondoltam, egy ember a végső összeomlás határán. A bombázás folytatódott. Hirtelen, minden várható előjel nélkül, új óvóhelyünk teteje is beomlott. Egy pillanatra úrrá lett rajtam a pánik. Mint egy távírógép szalagja, rohant át rajtam a gondolat: ilyen lehet az, ilyen érzés, amikor élve eltemetik az embert. Hát ilyen… De a következő pillanatban már Pici mellett álltam, és akárcsak ő, minden erőmmel azon voltam, hogy helyén tartsak egy kidőlni készülő oszlopot, és ezzel elodázzam a tragédiát. Pici nem szólt; csak állt és izzadt és a fogait csikorgatta. Úgy éreztem, még egy pillanat, és az összes csont porrá törik bennem az iszonyatos nyomás alatt. Már azt se bántam volna, ha Pici feladja az egyenlőtlen küzdelmet. Tiszta lelkiismerettel roppanhattam volna össze és „élvezhettem” volna a halál hűs nyugalmát. Pici azonban konokul kitartott, és mielőtt még cserbenhagyhattam volna, Gregor bukkant fel egy pöröllyel és néhány gyámfával. Újabb haladékot kaptunk. Behúzódtunk a bunker még viszonylag ép végébe, és mély hallgatásba burkolóztunk. Egy szál cigaretta és egy üveg calvados keringett néma ajkaink között. Csak a sebesültek jajgatását és a kinti csatazajt lehetett hallani. Az egyik sarokban egy tizenhét-tizennyolc éves kölyök ordított torkaszakadtából; mindkét lábát péppé zúzta egy rázuhanó nehézágyú. Valahogy kiemelték, és telepumpálták morfiummal, de nem sok esélyt adtam neki. Ha túl is éli, járni már sohasem fog. Porta felderítőútra indult a lábaink és az ülepeink között. A kártyáit kereste, amiket szanaszét szórt. „
Irwin Shaw (Oroszlánkölykök, J. Heller A 22-es csapdája, James Jones Most és mindörökké, Hemingway Búcsú a fegyverektől, és az Akiért a harang szól, Norman Mailer Meztelenek és holtak, s a másik oldalról Helmuth Kirst Tisztgyár. Tudjuk a háború első áldozata az igazság, de a második világháború még irodalmi Nobel díjat is hozott egy majdnem véglegesen megbukott politikusnak, Winston Churchillnek.
Egyáltalán, az az érzésem, hogy a második világháborúról több könyv íródott, mint az elsőről. Ráadásul az úgynevezett „alternatív történelemírás” most éli fénykorát, gondoljunk K. P. Dick-re aki a Fellegvár c. kötetében azt írta meg, hogy mi történt volna, ha Németország nyeri a második világháborút, mely ma is kérdéses, gondoljunk Ludwig Soucek híres cikkére: Miért vesztette el a második világháborút Németország. De erről magam is írtam, pl. itt és itt.
A könyv címében szereplő parancsot (Eltörölni Párizst) Hitler adta ki 1944-ben, amikor már tisztán látszott, nem sikerül megállítani az előrenyomuló szövetséges csapatokat. A parancs végrehajtásával von Choltitz tábornokot bízzák meg, aki már csak a megfelelő csapatok és a szükséges robbanóanyag megérkezésére vár. A kellékek viszont lassan gyülekeznek, hiszen nincsenek megfelelő szállítóeszközök, és szinte állandósulnak a légitámadások.
Ide (Párizsba) húzódik vissza hadosztályával Mercedes vezérőrnagy is, miután végigharcolták az utat Normandiától visszafelé. Bár a fegyelem és a feljebbvalók tisztelete nem túlságosan erős a csapatokon belül, csatában a legjobbaknak számítanak.
Számtalan ütközet van már mögöttük, többek között megjárták Sztálingrád és Monte Cassino poklát is. Mindenütt a legveszélyesebb helyekre küldték őket, ahol csupán a halált osztogatták bőkezűen, másra nem számíthattak. Büntetőszázadokról lévén szó, ezen mondjuk nem is lehet csodálkozni.
Sven Hassel regényének segítségével igazából csak életkép(töredékek)et kapunk, amelyekből valahogy mégis összeáll a hazafelé menekülő német hadsereg állapota, valamint a felszabadításra váró franciák hangulata.
A korábbi regényekből megismert bajtársak pedig igyekeznek a lehető legjobban eltölteni a háborúból még hátralévő napokat, időnként egyáltalán nem törődve a következményekkel. Saját fegyvereiket adják el az ellenállásnak, sőt, ha úgy hozza kedvük, halálra ítélt foglyot szöktetnek meg a börtönből.
De ugyanilyen nemtörődömséggel harcolnak a szövetségesekkel szemben is, vagy szállnak szembe a tábori csendőrséggel. Képesek együtt mulatni az ellenállás tagjaival, hogy aztán malaclopásra induljanak az éjszakában. Miközben körülöttük az egész világ megbolondul, ők saját elveik szerint cselekszenek. Tetteikben kevés a logika, és talán éppen ezért képesek életben maradni.
Mint az életmű többi részében, itt is kiérződik a szerző személyes részvétele az eseményekben, hiszen annak idején ő is ott harcolt a büntetőszázadban, alakjait saját bajtársairól mintázta. Harcban edződött veteránok ők, akik ha kell, gondolkodás nélkül ölnek, de időnként – talán éppen ezt ellensúlyozandó – segítenek a rászorulókon is.(ekultura.hu)
Vitatott szerző Sven Hassel
Hassel életrajza kétséges, azt állítja hogy Sven Pedersen néven született 1917-ben a dániai Frederiksborg-ban, és csak később vette fel anyja leánykori nevét. 14 éves korában csatlakozott egy kereskedelmi hajó személyzetéhez hajósinasként, és 1936-ig ott is dolgozott. 1937-ben, hogy elkerülje a munkanélküliséget, Németországba szökött és csatlakozott a német hadsereghez. Egy 1990-es interjú során ezt mondta: „Németország közelebb volt mint Anglia, elmentem a Wehrmacht sorozóirodájába, de nem ment minden olyan könnyen mint gondoltam. Csak németek szolgálhattak a Wehrmachtban. Hat hónapnyi próbálkozás után a Hetedik lovassági ezred végre elfogadta a jelentkezésemet honosított németként.” Később a második páncélosezredben teljesített szolgálatot, majd 1939-ben, Lengyelország megszállása alatt tankvezetőként szolgált.
Egy évvel később dezertálni próbált. „Egész egyszerűen elfáradtam. Egy rövid kimenő után nem tértem vissza az egységemhez. Elfogásom után egy bűnözőkből és dezertőrökből álló büntetőezredbe kerültem.”
Szolgált a második lovassági majd később a tizenegyedik, illetve a huszonhetedik páncélos ezredben (a hatodik páncélos hadosztály alárendelt egysége) Észak-Afrikán kívül az összes fronton, és többször is megsérült. A háború végére elérte a hadnagyi rangot, és megkapta a Vaskereszt első- és másodosztályú keresztjét is. 1945-ben az oroszok előtt, Berlinben tette le a fegyvert, és az elkövetkező éveket szovjet hadifogolytáborokban töltötte. Ezekben az években kezdte el első regénye, A kárhozottak légiója írását.
1949-ben engedték szabadon, és tervezte hogy csatlakozik a Francia Idegenlégió-hoz, amikor megismerte Dorthe Jensen-t, akivel 1951-ben házasodtak össze. Akkoriban egy autógyárban dolgozott, de felesége biztatta hogy írjon személyes élményeiről. Első regénye, a Kárhozottak Légiója 1953-ban jelent meg.
1957-ben Sven Hasselt egy háborúban elkapott betegség támadta meg újra, és több mint két évre megbénult. Gyógyulása után kezdte el írni újabb könyveit. 1964-ben a spanyolországi Barcelonába költözött, ahol azóta is él. 1987-ben Wheels of Terror (magyar címe: Lánctalpak) című könyvéből filmet forgattak The Misfit Brigade [1] címmel (a film magyar címe szintén Lánctalpak).
Könyvei
Hassel regényeiben saját maga a főszereplő. A könyvek a 27. (Büntető) páncélosezred katonáinak - bűnözők, halálraítéltek és politikailag nemkívánatosak - kalandjait taglalják. Sven mellett további szereplők, a Légiós (Alfred Kalb, a Francia Idegenlégió korábbi katonája); Wolfgang Creutzfeld, egy óriás, akit ironikusan Picinek hívnak (angolul: Tiny, illetve néhány könyvben Little John); Joseph Porta, a ravasz berlini utcakölyök; Papa, az őrmester, az egység parancsnoka; Julius Heide, a fanatikus náci és pedáns német; Barcelona Blom, aki a Spanyol polgárháborúban mindkét oldalon harcolt; Gregor Martin, aki költöztető volt a háború előtt; Wolf főmérnök és Hoffman törzsőrmester. Szolgáltak Észak-Finnországtól az orosz frontig (több alkalommal is), Olaszországban (Monte Cassino-nál, az azonos című könyv szerint), a Balkánon (A menetjegy a pokolba című könyvében), és Normandiában a Partraszállás alatt (Eltörölni Párizst! című könyvében). A Lánctalpak című könyvének első fejezetei Hamburg bombázásáról szól. Az SS-tábornok című könyv a Sztálingrád bekerítéséről és az onnan kitörésről szól egy SS-tábornok vezetésével. A Pokoljárás című könyv a lengyel felkelésről, Varsó elpusztításáról szól, és a második világháború utolsó hónapjaiban játszódik.
Mialatt úgy tűnik hogy a cselekmény legnagyobb része Oroszországban játszódik, egy gyors időrendi rendezéssel kiderül hogy az ezred (a könyvek szerint) több helyen is harcolt egyszerre, egy időben. Mialatt a Gestapo című könyvben a 27. ezred a Gestapo épületeit őrzi, addig ugyanabban az időben a Gyalogoshadosztály című könyvben a torgaui börtönben végeznek őrfeladatokat. Hassel állítása szerint a történet megtörtént eseményeken alapszik, a szereplők pedig valósak.
A magyar recepció egy része szimpatizál a szerzővel:
Az eddig megjelent tizenhárom regény alapján visszatekintve már látszik, mennyit változott a szerző stílusa (úgymond „megtanult” írni), a visszaemlékezéseket hogyan váltják fel a kerekebb, ám hangulatukban némileg mást képviselő kötetetek. Egyvalami nem változott csupán, a borzalmak továbbra is elemi erővel bugyognak fel az oldalakon.
A Lánctalpak másodiként látott napvilágot az életműben, ezért itt még a visszaemlékezések dominálnak. Éppen ezért nem is beszélhetünk összefüggő cselekményről, inkább csak foszlányokról, amelyek helyszínei között egyaránt megtalálható a hátország és a keleti front.
Megismerjük Légiós csatlakozásának hiteles történetét, valamint Heide előéletére is fény derül. Felderítések, előrenyomulások és visszavonulások keverednek véres zűrzavarban – egyszóval minden megvan, amiért szeretjük Hassel műveit.
Azért a teljesség kedvéért jó tudni, hogy akik a valós életben huzamosabb ideig túlélték a büntetőszolgálatot, előbb-utóbb visszakerültek a rendes hadseregbe, és ott harcoltak tovább. Ez persze nem csökkenti Hassel regényeinek erejét, azokat egyszerűen muszáj elolvasni. Egyébként ebből a regényből film is készült, igaz, meglehetősen vegyes érzelmeket kiváltva a nézőkből (de mit is várhatunk az amerikaiaktól?).
Azt sem szabad elfelejteni, hogy Hassel könyvei regények, nem pedig háborús naplók – vagyis a képzelet termékei, amelyek alapjául a személyesen átélt borzalmak szolgálnak (mintha bizonyos események filmszerűen megmaradtak volna az emlékezetében). A legfontosabb mégis a háborúellenes hangvétel – Sven Hassel nem dicsőíti és nem misztifikálja túl az öldöklést. Talán ezért is olyan sikeres világszerte.(ekultura.hu)
Sok fejezet foglalkozik a szereplők visszaemlékezéseivel a háború előttről, illetve a szolgálaton kívüli eseményekkel (ivászatok, bordélyba járás). Az időrendileg későbbi könyvek kevésbé realisztikusak, élethűek, a lehetetlen küldetésekkel az ellenség harcvonala mögött. Habár az erőszak ugyanolyan mértékben van jelen mind a későbbi, mind a korábbi könyvekben, például a Komisszár című könyv inkább hasonlít a Kelly hősei című film egy változatának, mint bármilyen megtörtént hadi eseményhez.
Hassel könyveiben a harc brutálisan élethűen jelenik meg, a katonák csak a túlélésért harcolnak, egyik oldalon se tartva be a Genfi egyezmény passzusait. A kellemes, békés részeket rövidre vágták. Szigorú és közönyös porosz tisztek végeztetik ki a saját embereiket apróbb bűnök miatt, a dühös katonák gyakran ölik meg őket a csatatéren.
Azon felül hogy Hassel könyveit a történészek és katonai szakértők nem tekintik hiteles műnek, bár sok életszerű történet leírása található meg bennük. Ezen felül Hassel könyvei sok olvasóra mély benyomást tettek, és a háború egy új oldalát mutatták be.
Kritikák
Erik Haaest, egy önjelölt dán újságíró több éven át próbálta leleplezni Hasselt.
Haaest szerint Sven Hassel valójában Børge Villy Redsted Pedersen, egy az orosz fronton soha nem szolgált náci, aki a második világháború nagy részét a megszállt Dániában töltötte, és minden tudását dán SS-veteránoktól szerezte. Haaest azt is állítja hogy Hassel első regényét nem is a szerző írta és miután könyve sikeres lett, a feleségét alkalmazta további könyveinek megírására. De Haaest állításait általában nem ismerik el, és internetes fórumokon vitatják meg elképzeléseiket Hassel valódi múltjáról. Haaest állítása szerint Hassel/Pedersen a dán HIPO (Hilfspolizei - németek által kollaboránsokból létrehozott segéderők) tagja is volt. Ezek súlyos vádak Hassel ellen, aki könyveit végig anti-náci szemszögből írta. Haaest szerint Pedersen alias Hassel-t Dániában bíróság elé állították, de jó mesélőképességének köszönhetően el tudta kerülni a halálos ítéletet.
Hassel egyik könyvében, a Lánctalpak (angol címe: Wheels Of Terror) -ban a cserkasszi katlanból való német kitörésről ír. A Novaya Buda-nál lezajlott küzdelmeket, illetve a Lysynka-i áttörést egy tűlélő szemszögéből írja le. Ír még a harcról egy vasúti csomópontért Kovel-nél. Ezeken a területeken harcoltak katonák az ötödik SS (Wiking) páncélos hadosztályból. Később ugyanebben a könyvében ír a Narva-i csatáról, amelyben a Nordland SS-hadosztály dán önkétesei is részt vettek. Ezekre alapozza Haaest azt a vádat, miszerint Hassel a történeteit a Waffen-SS-ben szolgált dán cellatársaitól hallotta.
Valójában volt 27. ezred a német hadseregben, ellenben nem büntetőezred volt, mint ahogy azt Hassel állította; illetve a Tigris tankokból nagyon kevés volt, azokat is speciális századokba rendezték közvetlen irányítás alatt, és biztosan nem kaphatott egy büntetőezred ezekből. Hassel korábban azt is állította hogy a Téli háború alatt a finn hadseregben szolgált, és kiérdemelte a Mannerheim-keresztet, de ezt se hadtörténeti dokumentumok, se a Mannerheim keresztet kapottak listája nem tudta megerősíteni. Azóta ez az állítás eltűnt a hivatalos életrajzból.
Ezen okok miatt a híresebb internetes fórumok mint például a Feldgrau.com és az AxisHistory.com nem tekintik Sven Hassel könyveit eredeti műveknek.
Rajongók]
Sven Hassel olvasótábora több országban jelentős. Amellett, hogy a regényeinek népszerűsége a 1970-es, 1980-as évek elején ért tetőpontjára, az Internet megjelenése fordulópontot hozott e tekintetben is - az idősebb rajongók fórumokon elemezhetik a részleteket és emlékezhetnek kedvenc olvasmányukra.(Wikipédia)
Kerekes Tamás