Bús Anikó:
Szemfény-vesztők
Duna International Kiadó
„Ki is vagyok én? Egy név? A tanulmányaim, a diplomák? Vagy a "szerepeim", amelyeket utam során rám szabott az élet? Talán egy holnapi szerep? Egy arc? De melyik? A riadt szemű gyermek? Az útját kereső kamasz? A nő? Az anya? Vagy amelyikre barázdákat szánt majd az idő? A változás vagyok. A tegnap emlékei, a jelen történései, a holnap ígéretei formálnak szüntelenül az utolsó történésig, az utolsó képig.
Ezen az úton születnek a történeteim. Emlékekből, tapasztalatokból, örömökből, bánatokból. Néha egyszerűen csak szembejönnek az utcán, vagy felbukkannak egy álomképben. Beleköltöznek a lelkembe, s nem tehetek mást, mint hogy leírom őket, remélve, hogy bekopogtatnak és bebocsáttatnak az Olvasó lelkébe is.
Bús Anikó"
Jóllehet nem múltak el nyomtalanul John Steinbeck intő szavai, miszerint a második világháború utáni amerikai férfitársadalom többet tudott a Ford T-modell karburátoráról, mint a csiklóról, feminizmussal való találkozásom eddig esetleges volt. (A leszbikus mozgalommal az is maradt, amióta kiderült, hogy legalább úgy kívánom a nőt, mint ők.)
Ráadásul a feminizmus
a világháború után bontakozott ki teljes erővel, talán Wilhelm Reich, Herbert Marcuse és Erich Fromm tanulmányai nyomán. Köztudott, hogy franciaországi hatvannyolcas eseményekre milyen felszabadító hatással voltak a már akkor sem fiatal Marcuse professzor nézetei, aki azonban nem ezekkel a gondolatokkal hatott igazán rám, hanem azzal a könyvével, mellyel cáfolta valósággal filiszter módjára megbékélő Wilhelm Friedrich Hegel alakját.
Magyar nyelvterületen nem is akadtam aztán virtigli feminista teoretikusra. Néhány éve annak a nyomait kerestem, hogy az 1914-es magyar nyelvű lapokban és magazinokban érződött-e nyoma az első világháború kitörésének. Ekkor került a kezembe egy női lap, mely 1914 nyarán hagyta el a nyomdát, címlapján egy hatalmas fotó szerepelt a következő aláírással:
"Megvadult szüfrazsettek az angol király hintaja elé vetették magukat az epsomi derbyn."
Amikor kezembe került az 1970-ben angolul megjelent The Female Eunuch magyar fordítása 2004-ben, egy magyar, vidéki élelmiszerboltban, a leértékelt mosóporok között, a bolti tizedére csökkentett árával, úgy éreztem magam, mint Márquez híres ezredese, ki most nem az esőben tévedt el, hanem az időben, mint Rip Wan Winkle.
Csak remélhetem, hogy a román, francia, svéd stb. olvasók időben jutottak hozzá e híres munkához és nem pislognak, mint magyar határőr a Vlad Tepes névre kiállított magyarigazolványra (itt jut eszembe az a tájékozatlan amerikai turista, kinek a római zsibvásáron eladták Caesar eredeti beszédeit CD-n, vagy az a hebrencs személyi titkár, aki nemrégiben tudatta Putyinnal Churchill fultoni beszédét). a modern női lét elemzésében, ennek megértésében nagyban segítségemre volt Ildiko von Kürthy – a Stern főszerkesztője, ki roman-jaival rendre a német bestsellerlisták élén található – ki egy halhatatlan regényében a férfi-nő különbséget a történelem folyamán abban vélte megragadni, hogy a nő a saját mamutját akarja elejteni.(Elnézést: a recenzens ismétli önmagát: by Rajkó Félix)
Bocs:: Az évek során kiderült, a szerzőnek alapvetően az alávetettséggel van baja, hisz maga a kötet cáfolata is elkészült Greer tollából. Az alaposan elkésett mű ma csak kordokumentumként olvasható, abból a korból," amelyben a reiszolás is mért annyit, mint a baxás"(Greer: )
. Az amerikai írók adataival óvatosan kell bánnunk: „Az amerikai írónak megbízhatatlan az életrajza, és többnyire hamisított az anyakönyvi kivonata. Az úgynevezett középkorú amerikai író életkora éppoly bizonytalan, mint az úgynevezett középkorú amerikai színésznőé.” - írja Gore Vidal az Írók, gengszterek, professzorok c. kötetében
A metaforikus szójátékkal indított kötet(Duna International Kiadó)- melynek magyar szerzője közismert- tágas asszociációs és szemantikai holdudvarral indít, mely szó és gondolatalakzat egyben. Ez a stiláris bravúr, melyben a lírai én visszfénye csillog, a kiindulópont, a lírai startvonal. Ez az origó, az a közös nevező, melyben a felek (alkotó és befogadók) egyetértenek abban, hogy az út fontosabb, mint a cél. S a haza közelebb esik lelkileg, mint egy névtelen tábor a sivatagban. Fényből, árnyból, tradíciókból s tagadásokból szőtt , társadalmi, nemi szerepekből szőtt történetei vezethetnék a Spiegel bestseller-listáját, Ildikó von Kürthy sírva könyörögne a receptért, mert szerinte csak az a fontos a modern nő számára, hogy mamutját maga ejtse el. Bús Anikó nagy mesélő, a magyar kortárs prózai kánonba bizonyára nem azért fog bevonulni, mint Mary Quant, aki szív alakúra borotválta szeméremszőrzetét, és mellette kitalálta a miniszoknyát.
„Útkeresők, mint ahogyan mindannyian
azok vagyunk.
Utunk során, ami nem más, mint maga
az életünk, ragyogást gyújtunk vagy fényt
oltunk ki mások szemében, míg a saját
szemünkbe is fényt gyújtanak mások, s
megint mások miatt kialszik szemünkből
a fény.”
Az írónő próbál vigaszt is adni – különösen nőknek – akiknek zátonyra futott az életük, vagy éppen valamilyen lelki, családi problémával küszködnek, „szemfényvesztőknek” ahogy az írónő mondja, mintegy magyarázva a címet.
Jeles online magazin is foglalkozik a kötettel(www.prae.hu) itt
Az első történet, A lista vége egy olyan nőről szól, aki édesanyja halála után – egyedüli szoros kapcsolat csak hozzá fűzte, felnőtt fia már régen eltávolodott tőle –, képes mindent maga mögött hagyni, és új életet kezdeni, bárhol, idegen földön.
A Látomásban egy férfit sajnálhatunk, aki egy látomást él át, saját temetése után látja a családját, felesége, gyerekei, szülei sorra veszik az arcképét, és mindegyik azt siratja, hogy nem töltött el velük elegendő időt, mert mindig a hivatásának, a munkájának volt a rabja. A látomás után, itt is megjelenik az erős nő, aki nem kíván többet az örökké dolgozó férj felesége lenni, és elhagyja.
A Megvetettenben egy tiszta és ártatlan asszony felemelkedéséről olvashatunk, akit lelkipásztor férje megalázott, meggyalázott a családja és egy egész közösség előtt.
A Menedékben egy fiatal férfi a világgal és a kedvesével is egy évre megszünteti a kapcsolatot, elzárja magát a képmutatásokból, műmosolyokból, műbarátságokból álló világtól – fejfájásokra és hallucinációkra hivatkozva – közben a féltékenység volt az igazi ok –, és ez az elzártság szellemi és fizikai leépüléshez vezeti, egyszerűen megöregszik. Persze itt is a régi kedves, aki már meg is szülte közös gyereküket, a nő, megmenti a férfit egy év után.
A Túl későben a szigorú apát a sors súlyos betegséggel „bünteti” amiért hamis rágalmakkal elszakította gyerekeit az anyjuktól. Itt is a nő győzedelmeskedik, csak a férfi marad a tolókocsihoz kötve.
A Visszaútban nincs női szereplő, itt a gyermeki ártatlanság képviseli azt a pozitív erőt, amivel egy életunt és a világtól elzárt férfi –régen sikeres volt – visszatalál önmagához, és egy tartalmasabb, értékesebb életet kezd építeni magának. (www.prae.hu)
A hölgyet számon tartja a kortárs próza: pl itt
„Bús Anikó tulajdonképpen öt éves korától alkot. Eleinte csak fejben, a betűvetés elsajátítása után pedig lapra vetve, eleinte lírát, később főképpen prózát alkotott. Az évek multával egyre többet írt, aminek eredményeként a két megjelent kötete (Légvárépítők, Szemfény-vesztők) mellett már a harmadik gyűjteménybe is belekezdett. Egyre jelentősebb elismertségét mutatja, hogy nemrég egy televíziós csatorna kereste meg azzal az ötlettel, hogy egyik novellájából rövid filmet készítene. Bár Anikó egyelőre nemet mondott, válasza nem jelenti azt, hogy további könyvek megjelentetése után a jövőben elzárkózna az ilyen lehetőségek elől. Írói jellegzetességeivel kapcsolatban kifejtette, hogy szövegeiben a szereplők, a cselekmények valóságosak, hiszen az ihletet maga az élet adja. Az ő dolga csupán annyi, hogy figyelje, megfigyelje a körülötte élő embereket, a különböző történetekből pedig izgalmas elbeszéléseket „faragjon”. Míg első kötetének általános hangulata tragikus volt, addig a Szemfény-vesztők novelláinak többsége a reményt jeleníti meg. Írójuk hisz abban, hogy mindenki megtalálja bennük az erkölcsi, morális tanulságot, az olvasásélmény mellett gazdagodva így mentális értékekkel is. „
A hivatalosság (listakészítés) és a személyes hangvétel és gyötrelmek közt feszülő ellentét az első írás (A lista vége) kompozíciójának architektonikus alapzata. Az értékvesztést, a halált, ennek ellenére kívülről láttatja. Ez az írástechnikai eljárás, mely egyben dichotómia, alkalmas arra, hogy a szerző az „életvilágát”- die Lebensfeld -érzékletesen megragadhassa. Beteljesül Kundera imperatívusza: az írás egyetlen erkölcse a megismerés.
Az epikus ív a történetben nem más, mint egy képlet, egy matematikai egyenlet, melynek minden konkrét feladatához (temetés, halál) az értékvesztés és a gyötrelem különböző intenzitású kategóriái társulnak, akár egy grafikon esetében. Ám rendkívül nehéz az alkotó és az olvasó csillapíthatatlan igénye, hogy előbb ítélkezzék, mint megértene. Az emberi lét megismerhetetlen és egyedi titka eltűnik a modern épület mögött, amelynek Ügyvédi Kamara a neve. És egy teljes élet lezárására is csak egy hónap adatik. Ám a múlt sohasem problémamentes:
„ Annyiszor tört össze a szíve, hogy már nem lehetett
összeilleszteni. Egy-egy vita után összegörnyedve,
kezét a szívére szorítva kuporgott
szép emlékei romjain, egyre közelebbrõl érezve
a halál fagyos érintését, a jeges szorítást a mellkasában.”
Amiből az fakad, hogy Bús Anikó képes indigóval írni a halált.
A látomás c. írás vágy az íróasztal illatú parfüm iránt, mely virtuális halálba torkollik. Tanúság, hogy egyetlenegy eszme, cél sem alapozhatja meg az emberi élet értelmét, hisz az önmagában és nem másban hordozza értelmét. Nincs sok értelme annak az életnek, melyet nem hívhatunk másnak, mint a későbbi temetés céljára felvett előlegnek. Majd szenvedésből fakad a művészet, gyermekarcokból készít tapétát (Megvetetten), ami már olyan allegorikus, hogy a kötet egyik legszebb és legmegrázóbb entitása, ám, ne feledjük, hogy ezt, anélkül, hogy valóban megtörtént volna, szinte teljességgel lehetetlen íróilag kitalálni. Nincs beteljesülés, csak magunkra találás:
„Amíg haragszunk, amíg vétkest keresünk,
addig fogva tart minket a múlt. A harag minket
emészt, bennünk rombol, nem érinti azt, akire
irányul. Nem a mi dolgunk igazságot tenni és
ítélkezi. Csak a saját életünkért felelünk. A mi
dolgunk ennek a szoros köteléknek a megtartása,
és a ránk szabott elkövetkező életünk beteljesítése
a saját mércénk szerint. A többi nem a mi
dolgunk, hiszen tudjuk, hogy „Isten nem siet, és
nem is késlekedik”.
A mentőöv c. írás egy profi személyiségfejlesztő tréner profilját rajzolja meg, aki professzionalista módon degradálja és alázza meg fizikailag és lelkileg társát, aki már a saját nevét sem meri vállalni. Igaza volt Tolsztojnak, amikor az Anna Karenina elején azt írta, hogy csak a jó házasságok hasonlítanak egymáshoz. A tönkretevéshez ezer út vezet. S „Iskolai jegyzetek” c. dosszié tartalmazza a pokol bugyrait. Amikor családunknál látogatást tett Thomas Szasz, az antipszichiátria atyja, s látta szüleim elhidegülését, akkor megkérdezte apámat, aki szintén orvos volt. A hippokratészi esküt tett apám azt válaszolta, hogy „gyilkosságra gondoltam már, de válásra nem.”
Az Álom-világ. c. írás a császár álma, aki pillangónak hiszi magát álmában és fel sem akar ébredni. Ha hihetünk dr. Freudnak, akkor az álmunkban az elfojtott én uralkodik a tudatos énen. Ha én álmomban Woody Allan lehetnék, lehet, hogy fel sem akarnék ébredni. Noha a pszichiáterekkel jó lesz vigyázni, mert tudható, hogy nincs lelkileg egészséges ember, csak rosszul diagnosztizált elmebeteg. Ám az álom nem pszichotrop jelenség. Bús Anikó szuverén alkotó, nem jár kitaposott ösvényen. Mert.
Harminc évvel ezelőtt olvastam egy sci-fi antológiát, melynek Csillagűzött szerető volt a címe. Abban szerepelt egy írás, amely egy kamaszszerelemről szólt, amit szétroncsolt a felnőtt lét. S a felek elszakadtak egymástól. Ám évek múltán, amikor már mindkét fél mással élte boldog/és vagy/ boldogtalan életét, közösen eldöntötték, hogy álmukban a Mars egy csodálatos szigetén fognak találkozni álmukban. Szívem szerint örülök, hogy Bús Anikó (akinek paripája csodaszép pejkó) a történet rá jellemző, egyedi lezárását választotta a sztereotípia helyett.
Menedék: izgalmas párkapcsolati, lélektani kísérlet, a kötet egyik tartópillére. Megkapó történet, ám sejtelmes is egyben. Maga az író sem rak elénk kórházi zárójelentést, és nem közli velünk a teljes laborvizsgálat eredményét. Így hát elgondolkodhatunk, hogy egy eredményében megrázó emberi kísérlet zajlott le, vagy egy szintén megrázó szklerózis multiplex nevű betegségről olvashatunk. Már tudom, hogy Bús Anikóban húsz író lakik.
Kerekes Tamás
Részlet:
Megvetetten
A kis gyülekezeti terem zsúfolásig megtelt. Valami meghatározhatatlan nyomás, valamiféle kellemetlen izgalom érződött a levegőben, a feszültség szinte tapinthatóvá vált. A pásztorra várakozó emberekre vészjósló csend telepedett.
Az első sorban ült a pásztor felesége, aki egyben helyettese is a hétvégenkénti összejövetelek megtartásában, a gyülekezet egyben tartásában. Mellette ültek kamasz gyerekei, egy fiú és egy lány.
Az asszony szemében nem látszott a régi tűz, megtört arcát a lelke felé fordítva imádkozott.
A gyülekezeti pásztor az emelvényre lépett. A férfi szemben állt az emberekkel, s alig több mint karnyújtásnyira a feleségétől és a gyerekeitől. Az asszony arcára torz grimaszt rajzolt a fájdalom.
A férfi szépen zengő szavai szétterítették a vádakat, a szégyent, a mocskot. Az emberek meghemperegtek a lelkükkel a gyalázkodásban, ki döbbenten, ki kárörömmel, ki közömbösen. Ha voltak is együtt érzők, elvesztek a tömegben.
Az asszony tágra nyílt szemekkel, dermedt döbbenettel meredt a gyalázkodó szónokra. Az előző esti vita után szép szavakat, megbánást remélt.
„Ez az asszony nem méltó arra, hogy a gyülekezet tagja legyen, nem méltó arra, hogy a társam legyen, hogy anya legyen. Erkölcstelen, bűnös viszonyt, viszonyokat folytat, becstelen életet él. Elűzöm a gyerekeim és magam mellől, és elűzöm a gyülekezetből is. Állj fel és menj innen.” Csontos ujját a nőre szegezte, aki nem híve saját fülének, kétségbeesetten forgatta a fejét jobbra, balra, előre hátra, segítséget, támaszt keresve. Senki nem szólt, senki nem mozdult. „Ki innen” – hallotta újra. A gyerekei keze felé nyúlt, akik fejüket leszegve, szégyenkezve meredtek maguk elé.
Lassan állt fel. A férjére nézett, akinek nemrég még szeretett arcát gonosz, gúnyos , önelégült érzései formálták idegenné.
Elindult az ajtó felé. A sorok között régi, igaznak hitt barátok ültek. Itt is, ott is megállt egy-egy barát előtt reménykedve, de senki sem kelt a védelmére, senki sem kiáltott megálljt. Lassan, nagyon lassan ment végig a sorok között a dermesztő csendben. A kijárat mellett ült a legrégibb, legkedvesebb, legfontosabb barát. Megállt mellette, nézte csendben, szeme megváltásért könyörgött. Sokáig állt így, nézte a szeretett arcot, várt egy bátorító érintést, egy segítő szót. A barát megrázta a fejét és alig hallhatóan ennyit suttogott: „élni kell”.
Élni kell, azaz hallgatni, meghunyászkodni, gyáván, hazugul, minden áron.
Megsemmisülve, önmaga árnyékaként hagyta maga mögött a férjét, a gyerekeit, a barátait, a gyülekezetét. Az életét.
Tíz éve már, hogy megvesszőzték a lelkét, hogy meggyalázták és megalázták.
Évek alatt építette újra önmagát, az életét. Szülei rettegve nézték, hogyan emészti magát, hogyan marad teljesen magára ebben a gyalázatos világban. Olykor oly közel járt hozzá a halál, hogy szinte hallotta a dermesztő hívó szót, kezében tartotta a megváltást ígérő önként választott vég eszközei. A végső lépés előtt azonban mindig megállt, így harcolt hite éveken át az elkeseredéssel, a megadással.
Végig kellett élnie a válás stációit, a kisemmizést, a gyerekek elveszítését, a kivetettséget. Akadtak néhányan, akik nagyritkán felkeresték, hogyléte felől érdeklődtek, de nyilvánosan senki nem állt szóba vele.
A hatalmas üzleti birodalomból, amelyet- önkéntes egyházi munkája mellett a férje az alatt a tizenöt év alatt épített, amíg ő a gyerekeket nevelte, a háttér volt, a biztos pont, a meleg vacsora, a tiszta ing, a társ, aki meghallgat, erőt ad – nos, ebből neki semmi sem jutott. Az igazság és a jog időnkén külön utakon járnak.
A csodálatos otthonból, a pazar villából csak a személyes holmiját, s gyerekei régi rajzait, ajándékait vihette el. A kis, kétszobás lakás magánya úgy fojtogatta, úgy gyötörte, hogy az estékre már elérte a torkát a fájdalom, a megszokott családi vacsora időpontjaiban erőlködve, gyötrődve hajolt a mosdókagyló fölé, s csak hányt. Hányt akkor is, amikor már nem volt mit, öklendezve fuldoklott vagy egy sarokba kuporogva, mozdulatlanná dermedve nézett a semmibe.
Nem volt miért felébrednie, felkelnie, léteznie. Ő, aki egy nagycsalád hétköznapjait és ünnepeit szervezte és bonyolította oly sok éven át, felesleges lett, szeretetlen, kivetett.
Sok idő után megszállottként kezdett kapaszkodni egy álomba. A gyerekei szobáját álmodta újra a kicsi kétszobás lakás egyik szobájába. Visszaidézett minden szegletet, bútorokat, függönyöket, lámpákat és ámokfutóként járta a várost, s apránként kicsi hálószobája mellé odavarázsolta a régen látott gyerekszobát. Minden ugyan olyan lett, mint a régi otthonbeli. Nem volt lehetősége két külön szobát berendezni, a két gyerek birodalmát egy függönnyel választotta el. Csak a falak nem hasonlítottak az eredetihez.
Amikor az utolsó bútordarab is a helyére került, amikor a két szoba kisebb változatban már teljes hasonlóságában elkészült, akkor következtek a falak.
Kiválogatta a legkedvesebb, legszebb emlékeit megörökítő fényképeket a gyerekei születésétől addig a pillanatig, amíg együtt volt a család. Az első napos fényképektől az óvodáskoron át a kamaszkorig sorakoztak előtte a múlt csodás képei. Egy fénymásoló irodába vitte őket, ahol minden képet lemásoltatott kis és nagy méretben egyaránt, majd papír tapétát és vegyszert vásárolt, s szinte evés és alvás nélkül dolgozott, amíg elkészült a különleges falburkolat. A másolatokat a tapétára borította, majd átdörzsölte a vegyszerrel, s a csodás gyermekarcok, az őt ölelő gyermekkarok és szép pillanatok átvarázsolódtak a tapétára, majd a falakra kerültek. A kettéosztott gyermekszobát beborították a múlt emlékképei, ám a gyerekeit nem varázsolgatta vissza az életébe.
A hónapokig lendületet adó álom valóra vált, s ott kuporgott a múlt és a jelen között lebegve, újra céltalanul, feladattalanul. Ám már nem zuhant vissza olyan mélyre, mint az első időkben, s bármennyire is hihetetlennek és elképzelhetetlennek tűnt önmaga számára, elkezdődött valamiféle létezés. Agya különös módon működött. Amikor a gyermekei, korábbi élete vagy bármely emlékkép és hiány utat tört az elméjébe, tudatosan és óriási akarattal szorította vissza. – Ne most, ne még – most még nem bírom végiggondolni – nyomta el magában az elviselhetetlen fájdalmat. Fásult lett, örömtelen, de élt.
Tudomásul kellett vennie, hogy amíg ő dermedt visszavonultságban tengődött, az élet ment tovább. Jöttek a számlák, a felszólítások, amelyeket idős szülei próbáltak megbirkózni egyre sikertelenebből. Nem nézhette tovább tétlenül a két idős ember miatta megélt aggódó fájdalmait és a rájuk rakott anyagi nehézségek alatti gyötrődést.
Munkát kellett keresni, gyorsan, hogy legalább teherré és nyűggé ne váljon. De közel húsz éve már feleség, anya, háttér, segítő volt a férje mellett, mögött az üzleti és az egyházi világban egyaránt. És előtte? Volt élet előtt? Az esküvő, a gyerekek születése, a szép évek előtt?
Vissza kellett nyúlni a múltba és emlékeiből előhívni az egyetem kemény éveit, hiszen tanulmányai alatt el kellett tartania magát. Felidézte a rajzórákat, amelyeken először mint diák, majd mint tanársegéd varázsolta papírra és vászonra az álmait. Aztán jött a szerelem, a házasság, a gyerekek és a rajfüzet hosszú évekig nem nyílt ki, a festőállvány nem állt a fény felé fordítva. Az ecsetek nem kerültek elő a dobozból, s a festékek is rég beszáradtak már.
Családról, gyerekekről tud gondoskodni, háztartást tud vezetni – gondolta, de hogy vállaljon munkát házvezetőnőként, hogy vigyázhatna más gyerekeire? Nem bírt volna létezni családi légkörben, más gyerekeiről gondoskodva, elszakítva a saját szeretteitől.
Maradt a rajzolás. Megkereste megmaradt eszközeit, pótolta a tönkrementeket és a hiányzókat, de nem álmokat varázsolt a rajzlapra, hanem feladatokat tűzött maga elé. Régen, egy másik létidőben irodalmi művekhez készített illusztrációi megjelentek egy neves irodalmi havilapban. Vajon van e helye még ennek a művészi megnyilvánulásnak ennyi év után is?
Mit veszíthetett? Amit elveszíthetett, azt már elveszítette. Legrosszabb esetben visszautasítják vagy válasz nélkül hagyják. A rajzolástól elszokott kezei lassan találtak vissza a régi mozdulatokba, s a tétova, darabos vonalak lassan finomodtak és váltak egyre biztosabbá. Napokig keményen dolgozott, majd megcímezte a hatalmas borítékot, belecsúsztatta a rajzokat és a kísérő levelet.
Megint teljesített egy feladatot, s már a tétlenség első pillanataiban dübörögtek elméjében az emlékek, a fájdalma. Ne, még ne, még nem bírom – mondogatta hangosan magának és megint elnyomta a rettegett érzéseket.
Már a második év végéhez közeledett a családtalan állapot szerinti időszámítás, amikor megszületett benne egy gondolat, amely csak nőtt és erősödött és a megvalósulás felé tört. Ekkor történt, hogy a szokásos gyülekezeti napon szépen felöltözött, a haját összetűzte és a gyülekezeti terem felé indult. Nem volt benne félelem. Már nem volt annyira magányos, új életébe felbukkant egy-egy ismerős, még nem barát, hiszen a barátot közel kell engedni és arra még nem volt képes.
Utolsónak lépett a gyülekezeti terembe, felemelt fejjel és leült az üres utolsó sor közepén lévő egyik székre. Minden fej feléje fordult, halk moraj futott végig a termen, de semmi nem történt. A gyerekei az első sorból hátra-hátra fordultak. A belépő pásztor azonnal érzékelte a jelenlétét, arcán átsuhant a gúny, jelentőségteljesen végigpásztázta tekintetével a családját: két kamasz gyerekét, az új feleséget és a mózeskosárban mellette alvó új jövevényt. De nem tett semmit, nem voltak mocskolódó szavak, úgy döntött, nem vesz tudomást a jelenlétéről. Miért is tenné! Már mindent elvett, amit elvehetett, már minden hazugságot és mocskot kiborított, amire céljaihoz szükség volt.
Az asszony a hátsó sorból elsőként távozott, de ott volt a következő s az azt követő alkalmakkor is. Ugyan ott ült hétről hétre, az utolsó sor közepén, s nem ült mellé soha senki, de már nem fordultak felé a fejek, nem súgtak össze körülötte.
Már a negyedik alkalommal hallgatta egyedül az utolsó sorban a gyülekezeti pásztor szavait, amikor halkan nyílt mögötte az ajtó és kétfelől két alak közeledett felé. Alig előtte érkezett, még nem érzékelte, hogy a gyerekei nem ülnek a szokott helyükön az első sorban. A két felől érkező két jövevény leült mellé és a kezéért nyúltak. Lehunyta a szemét, körülfogta ujjaival a kezében fekvő kezeket, amelyek tapintásához semmilyen más boldogság nem hasonlítható. Szeméből csendesen csorogtak az öröm könnyei és gondolatban mélységes hálát rebegett el a megélt csodáért.
A beszéd vége felé a gyerekek felálltak, megsimogatták a kezét és elhagyták a termet. Nem estek közöttük szavak, de a kezeik mindent elmondtak egymásnak.
Hogy várta a következő heti találkozót! Mennyi erőt kapott, hogyan ragyogott a szeme egész héten át! S ugyan így történt a következő két alkalommal is. Vagy mégsem ugyan így? A gyerekek már nem utolsóként érkeztek és úgy ültek anyjuk mellé. Az első sorból álltak fel és két oldalról mellé ültek. Az első alkalmakkor még a figyelem középpontjába kerültek, majd ezt is megszokták és szó nélkül vették tudomásul az emberek, mint ahogy korábban az anya újbóli megjelenését a gyülekezeti teremben.
S valamikor a harmadik alkalommal együtt álltak fel a beszéd végén, együtt indultak el, úgy, mintha mindez természetesen lenne, mintha sohasem történt volna és nem is történhetne másképp.
Óvatosan, félve, bizonytalanul keresték és találták meg a szavakat áthidalva a fájdalomtól és a különtöltött időtől mélyült látszólagos távolságot.
Tétova beszélgetés indult, az anya az új otthona felé vezette a gyerekeit, akik nem titkolták, hogy ismerik a járást.
- Gyakran jártunk erre esténként biciklivel – hallotta a fiú szavait, aki nélküle vált tizennyolc éves felnőtté. – Egy levelet írtunk neked, hogy semmit ne felejtsük ki - nyújtott oda a kislány egy gondosan összehajtott papírlapot.
A konyhában ültek le, mindhárman izgatottan, feszülten, várakozással tele.
A levelet felváltva írhatták a gyerekek, mert kétféle írású kusza sorok mosódtak össze a könnyein át olvasó anya szemei előtt.
Megkérte őket, hogy a másik, a nagyobb szobában várják meg, amíg végez az olvasással.
Drága Anya!
Felnőtt lettem, néhány napja töltöttem be a tizennyolcadik évemet. Tudom, velem voltál gondolatban ezen a napon, s hiszem, hogy te is érezted, hogy én is veled voltam.
Már nem kell azt tennem, amit mondanak, már nem kell ott élnem, ahol nem akarok élni. Bocsáss meg, hogy gyáva voltam, bocsáss meg, hogy nem álltam melléd abban a rettenetes helyzetben. Féltem apámtól, az emberektől és nagyon össze voltam zavarodva. Tudtam, hogy azok a szörnyűségek nem lehetnek igazak, amelyek azon a napon a gyülekezeti teremben elhangzottak. Tudtam, mert hallottalak előző este benneteket apámmal beszélgetni. Hallottam, amikor elmondta, hogy el akar hagyni, mert egy másik nő vár tőle gyereket. Csúnya szavakkal illetett, megalázott emberségedben, nőiségedben, hogy tettét igazolni lássa. Szégyelltem magam minden férfi nevében, amikor ezekről a hálószobai titkokról fennhangon, gúnyolódva, vádolva kiáltozott.
A te hangodat alig hallottam. Tudhattad a viszonyát, mert gyakran láttalak szomorúnak, éjszakánként gyakran hallottam, hogy a gyógyszeres fiókban fejfájás elleni gyógyszert, altatót keresgélsz! De az, hogy gyereke lesz és válni akar, nagyon meglephetett és összetörhetett. Emlékszem, ahogy kérdezted: hogy állsz így a gyerekek elé, hogy nézel a gyülekezet szemébe? Hogy beszélsz szeretetről, tisztességről, amikor a társadnak hosszú időn át hazudtál és még tisztességesen lezárni sem tudod a házasságunkat, csak gyalázkodva, vádaskodva, hazugul, méltatlanul.
- Majd meglátod, ki nem tud a gyerekei és a gyülekezet szemébe nézni – hallottam apám gúnyos hangját, aki becsapta maga mögött az ajtót, s már a látszatra sem adva nem töltötte otthon az éjszakát. Másnap megalázott téged mindenki előtt és ahogy elvitted a ruháidat, dolgaidat, aznap már a közös ágyatokban aludt a nő, akit a válás után azonnal feleségül vett, s aki – ahogy a kívülállókkal elhitették – nemrég „ koraszülött” kisfiút szült.
Velünk eleinte jól bánt, de minden nap hallhattuk, hogy az utcán fogjuk végezni csavargóként, ha szóba állunk veled és mindenki megvet majd minket is. Szégyellem, Anya,hogy eddig vártam, szégyellem, hogy gyerekként nem mertem kiállni melletted. Kérlek, bocsáss meg.
Anyucikám! Ne haragudj, csak tizennégy éves voltam és nagyon megijedtem. Semmit nem értettem abból, amit akkor este Neked apa mondott, és nagyon szégyelltem magam akkor, ott, a gyülekezet előtt. Nem miattad, egy pillanatra sem hittem el, hogy bármi igaz lehet a vádakból. Szégyelltem, hogy mivé lett a családunk. Kicsit mindig lenéztem azokat a családokat, ahol elváltak a szülők, azt hi