Berecz János
Kádár élt
Duna International Kiadó
Tévedni persze emberi, így történészi dolog is. Ebbe a hibába, csapdába én is jócskán beleestem munkásságom során. Minden esetben a személyes elfogultság volt a fő ok. Azokat akkor nem voltam képes elkerülni. Most, amikor még nagyobb a kísértés, minden erővel, tudatos figyelemmel igyekszem kikerülni a buktatókat, a csapdákat. Minden figyelmemmel arra törekszem, hogy sikerüljön. Erre a szemléletre oktatott a kiváló magyar történész, Kosáry Domokos: "Azzal is számolnunk kell, hogy Magyarország történetében különösen meghatározó volt a nemzetközi erőviszonyok játéka. Az egész 20. század története napnál világosabban tükrözi ezt, ellentétben olyan feltételezésekkel, amelyek kizárólag a belső társadalmi mozgásból magyarázták meg a nemzetközi helyzetet is, mint hogyha a farok csóválná a kutyát. Rendszerint inkább a kutya csóválja a farkát, ha jókedve van." Bölcs útmutatás!
Aki Titótól sem fogadott el öngyújtót
Lírai előhang a Kádár rendszerről
Kerekes Tamás
Édesapám rendkívül takarékos volt. A hatvanas-hetvenes évekbeli kortársai szintén. Kenyeret nem dobtunk el, megszárítottuk, ledaráltuk, abból lett a prézli, a kenyérmorzsa. Ha megsavanyodott a tej, tüllzacskóba rakta, felakasztotta, abból lett a túró, legrégebbi játékaim babzsákok voltak. Ma már nem is ismerik a gyerekek ezt a kifejezést. Vadászott az árleszállításokra, mindenen takarékoskodott, amin csak tudott. Így volt ez a környezetemben mindenkivel. Édesanyám maga kötötte nekünk pulóvereinket. A nagymama pedig befőtteket tett el. A kor, melyben felnevelkedtem, nem ismerte a tékozlást. Nem voltak hajléktalanok, rokkantak voltak, azokat ismertem is, számláikat kifizették, tévére nem telt, kártyáztak, velünk, gyerekekkel. Nem volt munkanélküliség sem, de igazán gazdag embereket sem ismertem. Kiszámíthatósága volt a múltam legjellemzőbb vonása. Édesapám igyekezett engem is takarékosságra szoktatni, rendkívül kevés sikerrel. Mondogattam is neki, hogy kuporgatásból nem lehet meggazdagodni. Két és fél diplomámat ingyen szereztem, sőt a harmadiknál be sem fizettem a tandíjat, s a filozófiai doktorim sem került pénzbe. Áldja meg az Isten Almási Miklós akadémikus urat, máshelyt megírtam már ezt a történetet. Egy liter tej három forintba került, ma 180. Természetesen a jövedelmem nem emelkedett hatvanszorosára. A gyermekkorom szegényei nem utaztak, nem jártak színházba, de olcsó lecsóra nyáron mégis futotta, ünnepnap pedig a vasárnapi fröccsre. A rendszerváltás előtt érezni lehetett, hogy nem ér semmit a pénzünk. Egy középiskola kollégiumában tanítottam, ahová líbiai diákok jártak be. Jó, ha délben bejöttek a suliba, nyugati kocsijuk ott parkolt az iskola előtt, rendkívül jól öltöztek és nagy sikereik voltak a lányoknál. Az igazi bajok, amelyek engem is érintettek, az első gazdasági megszorító intézkedésekkel egy időben történtek. Egyre nehezebben kaptam állást. Egy munkanélküli periódusomban, mely egy évig tartott, annyi adósságot halmoztam fel, hogy el kellett adnom lakásom és bérlakásba költöztem. Baj bajt szül, mert jelzálogfedezet nélkül nem ad kölcsönt a bank, és ráadásul, ha egyedül öregszem meg, nyugdíjas otthonba sem kerülhetek, mert, ennek is feltétele a felajánlott öröklakás. Jelenleg egy műemlékké nyilvánított, klassz lakásban lakom, adósságaim nincsenek. Utazásra, színházra, lakásfelújításra nem telik. A dohányzást és a kemény ivást már korábban abba hagytam. Most gondolkodnom kell, mert újabb megszorítások várhatók, hogy miről mondjak le? Egyre nehezebb. A heti egy lottó-szelvényemről, a napi kávémról, mely mellett átfuthatom a szomszédos kávézóban a napilapokat? Kortársaim szintén rendkívül nehezen élték át az elmúlt időket. Tizedelte őket öngyilkosság. A válás általában (mely rendre követte a munka elvesztését) gazdasági lecsúszással is járt. Jött az alkohol, a lerongyolódás, a fogak elvesztése, a magánéletről való lemondás. Egy barátommal találkoztam, akivel együtt jártunk gimnáziumba. Ez alatt a négy év alatt vesztette el édesapját. Amikor Szolnokon, talán tíz éve találkoztam vele, szembejött velem az utcán, Egy pillanatig azt hittem, hogy az édesapja, de rögtön eszembe jutott, hogy az már meghalt. Ő volt az, soványan, ráncosan, kopasz fejjel, fogatlanul, Azt mondta, már csak nyolc évig akar élni. Nem tudom, hogy sikerült-e neki. Amikor gyermek voltam, akkor az áldozatokat a szocialista béketábor érdekeiért hoztuk, tizenöt éve pedig a NATO, az Európai Unió mézesmadzagja az, mely a terheket az egyedül megsarcolható középosztályra hárítja át, noha jól megmondta az Erdélyből jött Tamás Gáspár Miklós, hogy az újabb megszorításoknak semmi értelme. Egekbe emelkedett a benzinár, újabb elbocsátások várhatók, nem sorolom az újabb terheket. Az viszont érdekel, hogy a barátaim hogyan akarják átvészelni. Fogadkoznak, hogy lemondanak a cigarettáról, a piáról. Tapasztalatból tudom, hogy ez ezerszer könnyebb, ha belső elhatározásból fakad. A pénztelenség tartós deprimáltsághoz vezet, mely vonzani fogja az alkoholt. Legkönnyebben a nyaralásról mondanak le. Azt is a bőrömön érzem, hogy mennyire megvisel, hogy tíz éve nem tudtam nyáron, vagy télen elmenni Szolnokról két hétre. Nincs a feltöltődésnek semmi lehetősége. Aztán a tévé előfizetés lemondását tanácsolják, majd az otthoni internet- használatot. Elvileg lemondhatok róla, hogy aztán végképp vegetáló véglényként asszisztáljak a neoliberalizmus iskolapéldájaként. Barátaim azonban elmaradoznak, nincs pénzük kifizetni a szauna-bérletet, vagy uszodabérletet, ami jó alkalom, hogy összejöhessünk. És a sörözések is megritkultak. Van azonban olyan barátom, aki semmit nem vesz észre a közelgő viharfelhőkről. Tibi az, aki átszellemült arccal mesél arról, hogy éh-halála előtt egy brabanti zenész, milyen gyönyörű Mária -planctust szerzett. Aztán négy nap múlva éhen halt. Tibit, aki nyomorog, végképp nem érdekli az egész. Új mániája köti le. Átszellemülten mesél róla, mi pedig lesütjük szemünket. Koprofág lett. Most boldog. Kratowice mellett részt vett egy nemzetközi találkozón, díjat, érmet, plakettet nyert. Szárnyal, suhan a föld felett. Glóriája repül. Boldogan dicsekszik, hogy 36 mintából, bekötött szemmel, íz alapján felismerte a sajátját.
Kerekes Tamás
A szerző most megjelent első, majd a következő második kötetében, mint talán a leghitelesebb tanú teszi közkinccsé Kádár életéről és munkásságáról szerzett benyomásait, élményeit saját tapasztalataira alapozva.
A sorozat harmadik kötetének főszereplője ismét Kádár János. Mint Berecz János előző két könyvében, itt is a maga életének eseményeit, találkozásait, fordulatait mesélve is újra meg újra visszakanyarodik Kádár személyéhez, új meg új vonásokkal árnyalva portréját.
Érdekes emberekről rajzol arcképet, rabbiról és papról, külföldi államfőkről, kémekről, - gáláns kalandok és egy-egy vaskos epizód fűszerezi az elbeszéléseket.
Ugyanakkor felelevenednek előttünk a kádári korszak ismert személyiségei, Biszku Bélától Komócsin Zoltánon, Péter Jánoson, Münnich Ferencen keresztül Aczél Györgyig, Horn Gyuláig.
Színes, olvasmányos könyv, felelős és szenvedélyes.
A szemtanú szavai.
Második levonás: Gough könyve Kádárról
Az ember, akit Kádár János néven Magyarország vezetőjeként ismertek meg, Csermanek Jánosként született Fiuméban -a mai horvátországi Rijekában. Édesanyja félig szlovák volt, az apja családi neve pedig német. Roger Gough, jó néhány évet eltöltött a levéltárakban, mire összehozta ötszáz oldalas életrajzát e kétarcú politikai vezetőről.
Eltekintve a magyarul megjelent, ám rossz emlékezetű Gyurkó László által írt életrajztól, s a Csaplár Vilmos féle politikai blődlinek sem nevezhető fércműtől, még angol nyelven sem létezik korszerű Kádár-életrajz. Vélhetőleg tehát a legmodernebb életrajzot tarthatja kezében az olvasó a jlx. Kiadó jóvoltából (www.jlx.hu), melynek külön politikai pikantériája és tárgyilagossága, hogy nem magyar szerző tollából való. Kétségkívül egy magas-nyasszaföldi is hitelesen tud írni Theodore Rooseweltről, tulajdonképp egy tükröt tart elénk a szerző: így látja az ÚNIÓ Kádárt. Témáját alaposan ismeri, tudja, hogy az életrajz mögött az ország drámája sejlik fel, hisz az ő Magyarországa volt az, ami a reformkommunizmus kísérleti gyakorlóterepévé vált, azé a kísérleté, mely a marxista-leninista állam főbb dogmáinak elhagyása nélkül próbálta megnyesegetni a sztálinista vadhajtásokat. „Ez az erőfeszítés-melynek lényegét elsősorban a megkülönböztetett magyar gazdasági modell képezte -továbbá annak bukása főszerepet játszott az európai kommunizmus bukásában” -jelöli ki témáját a szerző.
A kezdés nehéz volt. A mama, Borbála, írástudatlan volt, de elég bátor volt ahhoz, hogy szülőfalujától messze keressen állást. „Több szem, többet lát” alapon, jó, hogy a könyvet külföldi szerző írta meg (hacsak nem Esterházy Péter, Németh Gábor, Garaczi László, vagy más posztmodern nagyság rejlik az író álnév mögött), mert a főhős 1912-es születéséhez azonnal hozzáfűzi, hogy a kései Monarchiában született, melyet az elnyomás és kiegyezés kettős hatása formálta s ez a kettősség Kádár életrajzában is folyton-folyvást kimutatható. Hazánk politikai vezetőjét már kiskorában traumatikus élmények érték. A vélhető apa családja (Keizengerék) szóba sem akartak állni a leányanyával, a haragos Borbála a sövényre helyezte a kisfiút, figyelte, hogy kijön-e valaki a házból. Miután erre a vélhető apa családja nem reagált, tíz kilométerrel odébb gyalogolt a karján a kis Jánossal, Kapolyra. Ott sikerült megegyeznie egy Bálint nevű családdal, hogy gondoskodnak kisfiáról, ő pedig Budapestre ment munkát keresni. A befogadó házban azonnal munkára fogták, de első „marxista” tanítását is a Bálint családnak köszönheti:„A szegény ember gyerekének mindig dolgoznia kell”. Hat éves lett, mire édesanyja megengedhette, hogy Budapesten összeköltözzön a család. A vidéken felnőtt kisfiúnak idegen volt a nagyváros, megérkezése órájában meglopták a villamoson, s hogy valami emlékeztesse Kapolyra, kakast tartott a budapesti lakásban. A helyzetet nehezítette, hogy féltestvére született, Jenő, aki szintén apa nélkül nőtt fel, s az édesanyja elvesztette munkáját.
János szombatonként villanyt kapcsolgatott a vallásos zsidó családoknál. Igazi kenyérharc volt. A kisfiú focizott, majd írógépszerelőnek tanult, ami rendkívül frekventált szakma volt akkor Magyarországon. Jellemében az introveltság keveredett a jellem szilárdságával, vonja le a következtetéseket a biográfus. Egy sakkversenyen nyeri élete első marxista művét, elérte a világválság, így került kapcsolatba a kommunistákkal. Sztrájkba keveredett, megverték, de végre azonosulni tudott a mobilizálható tömeggel. Barna János álnéven lett a Kommunista Ifjúsági Szövetség Szverdlov szakosztályának tagja 1930-ban. Közeli munkatársa- Aczél György- a könnyű azonosulást azzal magyarázta, hogy a mozgalomban nem kellett szégyenkeznie fattyú származása és írástudatlan anyja miatt. Első cikke után nem sokkal novemberben le is tartóztatják, de februárban szabadul. Ekkor felajánlották neki, hogy tanulhat Moszkvában a Lenin-intézetben, de ezt nem vállalta, arra hivatkozva, hogy édesanyját és kistestvérét nem akarja magára hagyni. Júniusban újra letartóztatták, még a bilincsben is verekedni próbált. A kihallgatások alatt megtört, ám vallomását visszavonta. Két év felfüggesztett börtönt kapott. Ide -oda helyezték, a szegedi Csillagban együtt raboskodott a későbbi pártfőtitkárral, Rákosi Mátyással.
A börtönben kapta az ötletet, hogy a szociáldemokratákhoz csatlakozzon, amit követett. Hatékony beszivárgó lett belőle. Az az állhatatosság, amellyel újra szert tett a mozgalomban korábbi elfoglalt pozíciójára, ékesen tanúsította, hogy a politika és a párt mennyire központi szerepet játszik az életében. A szegénység persze maradt. E korszakából származik az a kijelentése, miszerint minden vágya egy ágy, amelyben egyedül alhat és egy pár olyan cipő, ami télen nem ázik be. Noha már kezdetben hatékony szónok volt, inkább a prózai politizálást favorizálta és elhárította azt a kérést, hogy vegyen részt a spanyolországi harcokban. A későbbi politikai ellenféllé vált Demény Pál így jellemzi a fiatal Kádárt: visszafogott, introvertált, mérsékelt ivó, ígéretes sakkjátékos, aki képes arra, hogy tartós benyomást gyakoroljon a kommunista nőmozgalom fiatalabb tagjaira.”
A német megszállás alatt illegalitásba vonul, egy éjszakát, későbbi feleségével, „konspiratív” okokból egy barlangban töltenek. 1942 a fordulópont, ekkor kerül a kommunista párt vezetőségébe, nemsokára azonban az a veszély fenyegeti, hogy a párt eljelentéktelenedik. Ügyes, de sokat vitatott húzás a részéről, hogy egy négytagú vezetőség élén (szerepelt benne Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság később rettegetté vált vezetője) kimondták a párt feloszlatását, és Békepárt néven dolgoztak tovább. A döntés természetesen ellenezték a moszkoviták (élükön Rákosival). Jóvátenni mindezt úgy akarja, hogy részt vesz a párt Katonai Bizottsági ülésein, és át akar szökni Jugoszláviába, hogy kapcsolatot teremtsen Tito partizánjaival. Lupták János tizedes néven lépte át a jugoszláv határt, aholis azonnal letartóztatták Igazi személyazonosságára nem derült fény(az lett volna a rosszabb). A hadbíróság két és fél év börtönre ítélte. A börtönből Komáromba akarják vinni, ám ő sejti, hogy a végállomás Dachau lenne. Nyergesújfalunál, kihasználva utolsó esélyét, megszökik, az a legenda, miszerint egy gerendával a vállán sétált fel Pestig, s senki nem tartóztatta le, tévesnek bizonyult, ám ott találjuk az oroszok által felszabadított Budapesten, ahol döntő szerepet vállal a fiatal, nép demokrácia kialakításában. A többit ismerjük?
A könyv dokumentarista. Szenvtelen, elemző hangnemben íródott. Sokat támaszkodott személyes forrásokra is. A dokumentumokat összevetette többször is, s az ellentmondásokra sűrűn rákérdez. Külön erényének tartom a kötetnek, hogy nem száll bele abba a kérdéskörbe, hogy „jobban éltünk-e Kádár alatt?”. Egész egyszerűen eddig a legjobban dokumentált, legrészletesebb, leghiggadtabb Kádár-életrajzot veheti kezébe az olvasó.
A kiadó előszava
A hazai tollforgatók valami módon ódzkodtak attól, hogy Kádárt, szellemét, életművét annak rendje és módja szerint "felboncolják". Aki arra vállalkozik, hogy Kádár Jánosról könyvet írjon, egyben arra is kísérletet tesz, hogy tükröt tartson Magyarország 1956 és 1989 közti társadalma elé. És az abban feltáruló kép nem mindig irigylésre méltó. Sokan voltak jó elvtársai Kádár Jánosnak. Azt az embert, aki nem tart attól, hogy magára zúdítsa a jó elvtársak haragját, Roger Gough-nak hívják. Az angol történész a minden oldalról megjelent, Kádárral foglalkozó műveket felhasználva helyezi új megvilágításba az egykori kommunista vezér személyét, szélesre nyitva közelmúltunk ablakát, friss levegőt engedve be abba a fojtogatóan fülledt intimszférába, amely nem csak a jelzett korszak Magyarországának, de részben még az 1956-os forradalom és szabadságharc ötvenedik évfordulóját ünneplő Magyarországnak is a sajátja.
Berecz János Kádár könyvének több utánozhatatlan erénye van. Az egyik a személyiség, a közvetlenség, hisz a biográfia szerzője közvetlen munkatársa volt Kádárnak. Sok benne a humor, a csipkelődés, amit Berecz mindig képes a kor bel és külpolitikai viszonyaival érthetővé tenni. Berecz sokkal jobban otthon volt a kádári rendszer bel és külpolitikájában, mint Gough, ezért Kádár minden döntését képes autentikusan magyarázni. Nézzünk egy példát. Kádárt kérdőre vonták, hogy a román diktátorral nem elég kemény. Erre Kádár azt mondta, hogy „ Nézzék, én három perc alatt úgy összeveszek Caucescu-val, de úgy, hogy maguk harminc évig nem tudnak kibékülni vele.
Zárszóként egy személyes megfigyelés: az utolsó apánk Kádár volt. Utána sem a rendszerváltást levezénylő első miniszerelnök, Antall József, sem Medgyessy, sem Gyurcsány, sem Orbán nem volt „apánk”.(Kerekes Tamás)
Nézzük, mások, hogy látják a kötetet
Dalia László
168 óra
egy más világ
Roger Gough angol történész volt addig az egyetlen kívülálló az életrajzírók közül, s ő III. Richárdhoz hasonlította Kádárt. A rendszerváltás óta már mondták őt Machbethnek, Learnek és Übü királynak is, és visszatérő vád, hogy Magyarország még nem számolt el (vagy nem számolt le) a Kádár-rendszerrel. Nemrégiben a köztársasági elnök is azzal szembesítette (sértegette?) a politikai elitet, hogy a Kádár-érában szocializálódott, és ezt nem tudja levetkőzni.
Nehéz persze megítélni utóbb egy rendszert, ha annak még a vezetőjét sem tudjuk tárgyilagosan leírni. És ez igaz a Kádár-könyvekre is. A portrék többsége elfogult, elnagyolt, hiányoznak belőlük a főszereplő vallomásai. „Az ő verziója.” Visszaüt, hogy Kádár nem szeretett nyilatkozni, még egy igazi televíziós interjú sem készült vele, hiába próbálták a munkatársai rábeszélni. Persze furcsa is lett volna, ha annak a doboznak nyilatkozik, amiből neki nem volt otthon.
Fokhagymás pirítós
Méltánytalan volna Gyurkó László könyvéről (Arcképvázlat történelmi háttérrel) komolyan megemlékezni, hiszen az még Kádár életében íródott (1982), és – ha hinni lehet a mendemondának – mindössze három találkozáson alapult. Gyurkó jobb író volt annál, hogy ne érezze: a lehetetlenre vállalkozott. Ezért is biggyesztette oda, hogy „arcképvázlat”, amely nem létező műfaj, legfeljebb grafikusok vagy festők készítenek effélét. Gyurkót a szerencse fiának nevezte az egyik kritikus, hogy ezt a könyvet megírhatta, pedig az az író, aki Jancsóval és Hernádival a 25. Színházban a rendszer határait próbálgatta, nagyon jól tudta, hogy ’56 nélkül nincs Kádár-portré. Kádár sosem vezethette volna az országot, ha nem adja a nevét a forradalom leveréséhez.
Huszár Tibor könyve nyitotta meg a sort (Kádár. A hatalom évei, 1956–1989). Miután már kiadott egy kötetet a volt első titkár levelezéséből, és egy kétkötetes életrajzot, maga is érezte, hogy érdemes a kutatásait összefoglalni. Nehezen olvasható könyv, de hiteles. Huszár nem próbálja meg kiegészíteni a hiányos mondatokat, nem spekulál. És amit a kritikusai is a javára írnak, hogy ódzkodik a Kádár-sztereotípiáktól, nem ragad le a krumplilevesnél és a puritán élet képénél. Ámbár azt megtudjuk, hogy Kádár kedvence a káposztás kocka, a tepertős pogácsa és a fokhagymás pirítós volt. Ebédre hideget evett az irodában, s hozzá egy nagy bögre rumos teát.
Huszár minden momentumot pontosan idéz, mintha így oldalanként megoldana egy rejtélyt, pedig mi sem áll távolabb a kutatótól: ő csak leltároz. Hosszasan idézi a Marosán-ügyet, taglalja annak a kivételes esetnek a részleteit is, amely Kádár egyetlen nyilvános ütközete volt egy pártvezetőtársával.
Ki ölje meg?
Marosán nem kevesebbet állított ugyanis Kádárhoz intézett levelében, mint hogy személyi kultusz van a pártban. „Belátták, hogy mi már csak úgy haladhatunk előre életünk minden vonalán, hogy egyedül Kádár elvtárs tud mindent. Belátták, hogy az a helyes, ha már egyedül Kádár elvtárs gondolkodik...” Huszár itt sem találgat, de pontosan levezeti, amit a többi Kádár-életrajz írója elmulaszt bemutatni: miért maradt hatalmon oly sokáig a többek által leszólt politikus.
Marosán is alábecsülte Kádár taktikai érzékét, ravaszságát, pedig másfél évtizede ismerte őt. Kádár úgy intézte, hogy a politikai bizottság ne Marosán jelenlétében tárgyalja meg a beadványát, és két emberét (Tömpe Andrást és Szurdi Istvánt) is ügyesen leszerelte, sőt maga mellé állította. Kádár tehát ezúttal is győzött, de Huszár szerint ez pirruszi győzelem volt. („Konzerválódtak a vezetésben kialakult egészségtelen állapotok, saját emberi gyengéi is.”)
Moldova Györgyöt saját bevallása szerint tizenöt éve győzködték, hogy írja meg Kádár életrajzát, de mindig kitért előle, mert tudta, hogy az tízéves meló, ő pedig már elmúlt hetven. Végül mégis megírta, pedig a kritikusok szerint jobban tette volna, ha ellenáll a kísértésnek. Egyikük szerint a Negyven prédikátor szerzője ezúttal a közhelyekkel és saját szelektív memóriájával sem tudott megküzdeni. E sorok írójának hajdan azt mondta a szerző, hogy azért is félt ettől az életrajztól, mert csak négyszer-ötször találkozott Kádárral, de amikor megtudta, hogy a többi történetíró még annyiszor sem – még Gyurkó is csak háromszor beszélhetett vele, pedig arról a könyvről párthatározat volt –, meggondolta magát.
Moldova nagyon messzire került ’57-es énjétől, amikor mocsok bérencnek, muszkavezérnek nevezte Kádárt. „A főiskolán arról beszéltünk, hogy ki ölje meg, ma viszont azt mondom, hogy a XX. század legnagyobb magyar politikusa volt. Ne felejtse el, amikor a legnépszerűbb magyarokról szavaztak, Kádár harmadik lett.” Moldovának ez volt az alapállása, és ez meglátszik a könyvön. Miközben a maga remek stílusában leírja az ismeretlen kommunistát, nem is akar objektív lenni. „Nevetnek rajtam, amikor azt mondom, hogy szobrot fognak majd neki állítani.” S attól sem félt, hogy az ’56-os forradalom 50. évfordulóján provokátornak tartják majd, mert előállt egy pozitív Kádár-életrajzzal, amelyben többek között azt állítja, hogy ’56 nem forradalom, hanem felkelés volt.
Egy angol történész is csatlakozott a Kádár-életrajzok íróihoz. Roger Gough imponáló ismeretanyaggal és rengeteg interjúval készült a feladatra. Az egyik magyar kritikus meg is jegyezte a könyvről (Kádár János, a jó elvtárs?): „Módfelett boldogok lennénk, ha minden, a magyar történelmet tárgyaló külföldi szerző ily felkészültséggel fogna az íráshoz.”
Furcsa, de az angol azelőtt nem foglalkozott a magyar történelemmel, egy lábjegyzet vezette el Kádárhoz. E sorok írójának elárulta, hogy húsz éve olvasott egy könyvet III. Richárdról, s abban az írónő azt állította: az volt a pechje az angol királynak, hogy csak két évig volt uralkodó. És egy lábjegyzetben közölte: III. Richárd modern kori megfelelője Kádár János magyar politikus.
Gough kötete üdítő olvasmány. Nem elfogult, nem zavarják szubjektív benyomások, és miután rendesen utánaolvasott, és sokakat kikérdezett (Aczél Györggyel már nem sikerült beszélnie), nem téved el a magyar történelem erdejében. Az árnyalatokon néhol talán lehetne vitatkozni, a könyv szerkesztőjeként magam is jeleztem, hogy például túl nagy hitelt ad Dubèek visszaemlékezésének, aki azt állította: Kádár nem segített neki, inkább Brezsnyevet képviselte. Holott Kádár többször is figyelmeztette a csehszlovák politikust, elviselte, hogy a varsói tanácskozáson úgy néztek a magyar küldöttségre, mint a leprásokra, mert találkozott Dubèekkel. Kétségtelen, hogy sokkal többet nemigen tehetett, húzta az időt, amíg lehetett, aztán ő is feladta. Gough viszont azt állítja, hogy megtévesztette Dubèeket, amikor „sokkal függetlenebbnek állította be magát annál, amilyen volt”. Azt ugyanis utóbb Dubèek is elismerte, hogy amikor a komáromi vasútállomáson a többi pártra panaszkodott, Kádár visszakérdezett: „De hát ismeri őket, nem?”
Az angol történésztől az akkori magyarországi brit nagykövet megkérdezte, hogy változott-e Kádárról a véleménye írás közben. „Meglepődött, amikor azt válaszoltam, hogy erkölcsi szempontból csökkent a csodálatom, viszont politikusi erényeit felértékeltem.” S ez a szál fut végig a könyvön is: egy nagy politikust rajzol meg, aki ravasz, pragmatikus, de a jó elvtárs, a jó kommunista kegyetlen is, ha úgy hozza a sorsa.
A reform leáll
Berecz Jánosra még Moldova sem mondhatná, hogy csak háromszor találkozott Kádárral. Berecz mostanra már a második kötetét írta meg a Kádár élt... című könyvének, s kár, hogy nem az alcím (Munkatársa voltam) került felülre, mert találóbb, jellemzőbb lett volna. Igaz, a szerző egy pillanatig sem hagy bennünket kétségek között vergődni, hiszen mottóként Petőfitől idéz, a Felhők ciklusból: „Hogy van, hogy titeket a törpe világ / Mindig kicsínyeknek kiált?... / Természetes! hiszen a tölgy a bérceken / Kisebbnek tetszik, mint a fűzfa idelenn.” A könyv egyébként legalább annyira szól Bereczről, mint Kádárról. Néhol már az az érzésem, hogy Kádár csak hívószó. Ugyanakkor Berecznek nincsenek kétségei, a Petőfitől vett mottóhoz végig hű marad.
A prágai tavasz értékelésénél azt emeli ki Zdenìk Mlynáø visszaemlékezéseiből: „Mind politikai, mind emberi értelemben messze kimagaslott e társaságból Kádár János.” És miközben a csehszlovák politikus sorait hosszabban is idézi, azzal kommentálja, hogy lám, „az elűzött csehszlovák vezető mély szimpátiával és nagyobb elismeréssel emlékszik Kádár János történelmi szerepére, mint több magyar értelmiségi kispolgár”.
Az angol történész megpróbálta Kádár ’68-as szerepét értelmezni, Berecz erre nem vállalkozik. Õ csak azokat az érveket sorakoztatja fel, amelyek Kádár mellett szólnak. Persze, igazságtalan lennék, ha nem ismerném el, hogy egyetlen oldalon foglalkozik az új gazdasági mechanizmus lefékezésével is, amikor Kádár a kb 1972. november 14–15-i ülésén néhány mondatban leállította az árreformot.
„...úgy seggbe rúgom...”
Máskülönben élvezetes ez a könyv, bár annak, aki a Kádár-korszakról ír, aligha érdemes keresni ebben a kötetben tényeket. Anekdotákat bőven találhat benne, és azok is nagyon jól jellemzik a rendszert s magát Kádárt.
Kedvenc történetem Mária néniről, Kádár feleségéről szól. Kadhafit várták Ferihegyen, s Berecz emlegette Ceauºescut. Mária néni átvette a szót, és szidta rendesen a kondukátort, többek között elmesélve, hogy az asztalnál az abrosz sarkába törölte a száját, aztán belemelegedve, már a magyarok üldözéséről beszélt. A külügyi apparátus élvezettel hallgatta az első titkár feleségét. Ám később, amikor szót váltottak, Kádár közölte Bereczcel: „Ha a feleségem előtt még egyszer kiejti a Ceauºescu nevet, magát úgy seggbe rúgom, hogy messzire elszáll.”
Utólag átlapoztam még egyszer Berecz könyvét, mert kíváncsi voltam, hogy melyik a legkritikusabb mondata Kádárról. Nos az egy ’57-es vicc: „Kevés a hordónk, mert csak egy Kádárunk van, és az is az oroszoknak dolgozik
Kerekes Tamás