Sztálin magánálete
DUNA INTERNATIONAL KÖNYVKIADÓ KFT.
by Rajkó Félix
Én még emlékszem a Koba a rettenetes . (Kingsley Amis)Amis életrajzi regényre, melyben egy fotó az ukrajnai éhínség korában eleveníett meg egy ukrajnai városka piacát. Komor, összeszorított fogakkal, halinacsizmás ukrajnai asszonyok a hajuknál fogva lóbálták eladásra a kezükben tartott gyermek-tetemeket, vagy épp egy megtermett muzsik szakállas fejét. S a szemek kidülledtek.
A rendszerváltás előtt tiszaburán tanítottam egy Kárpát-Ukrajnából jött, maygar nyelvű tanítóval. Egyszwer egy üveg vörösbor után elmesélte, hogy miért lett a keskeny nyomtávú orosz vasút olyan széles, amilyen. Az izgatott mérnökö ka cár jóváhagyására vártak, amikor az egy reggel előjött előszobájából és komolyan erektált péniszét meglóbálva Azt mutatta mértéknek.
S közben hozzátette ez az ukrajnai férfi azt az orosz szólásmondást, hogy "soha se nézz a szomszédod fazekába."
A könyv helyenként a komikum fele hajlik-sőt kifejezetten hangsúlyozza, hogy Sztálinban jó adag humor volt a nélkülözések ellenére-, például a bolsevizmusról szóló viccek felelevenítésekor: "Milyen az igazi árja? Szőke, mint Hitler, magas, mint Goebbels és karcsú, mint Göring...", de ilyen a Hitler alakját felöltő Chaplin is, ami mindmáig ellenállhatatlan nevetést kelt.
Másképp nézve rémdráma ez a javából: "Genrih Jagoda után (akit 1938-ban agyonlőttek) Nyikolaj Jezsov lett a CSEKA főnöke (akit 1940-ben agyonlőttek), majd őutána Lavrentyij Berija (akit 1953-ban agyonlőttek), és Iszaak Babel (akit 1940-ben agyonlőttek), valamint Oszip Mandelstam, aki úton Kolima felé 1938-ban megőrült."
A néhány éve megjelent kötetben (Értelmiségiek és a XX. század) egy másik szerző, Johnson arról ír, hogy a néptribunnak tartott Lenin fejbelövésekkel alapozta meg a szovjet diktatúrát. Martin Amis bolsevizmusról szóló könyvének fenti idézete szerint Sztálin nem torzította el a lenini téziseket, csak alkalmazta.
Az értelmiségiekről Lenin a következőképpen gondolkodott: "A munkások és parasztok szellemi ereje egyre növekszik a harcban, amelyet a burzsoázia és annak cselédei ellen vívnak, azok ellen a másodrangú entellektüelek és a kapitalizmus lakájai ellen, akik a nemzet agyának képzelik magukat. Nem a nemzet agya ők, hanem a nemzet szarai".
Lenin uralma alatt (1917 január 1 és 1923 január 1) az árak százmilliós nagyságrendben nőttek (megteremtette a lenini éhséget, melynek áldozata ötmillió halott), de ez nem a terrorból fakadt. Az foglalkoztatta, hogyan lehetne forradalmat csinálni kivégzések nélkül? Nála még eszköz volt. Koba volt az, ki strukturálisan összekapcsolta a kettőt. Nála már cél volt.
A könyv azt a folyamatot ábrázolja, ahogy Sztálin behelyezkedik a lenini diktatúra készen kapott elvei közé, és előbb a grúzok, majd a kommunisták, majd saját barátai, az ukránok, a tisztikar és a tudósok ellen fordult. Következtek volna a zsidók. Úgy tűnt, hogy a harmincas években csak egy barátja akadt, maga Hitler, és abban is csalódott.
.
Az 1937-es országos népszámlálási adatokkal elégedetlen Sztálin agyonlövette a Népszámlálási Bizottságot, az 1939-ben született eredményből Sztálin újra kivonta a Népszámlálási Bizottság tagjait. 1930 után mindenkit megölt, aki ismerte Trockijt.
Kétszer ment át az osztrák határon, hogy meglátogassa Lenint Krakkóban, de az 1915-ben, tíz év ismeretség után nem emlékezett a nevére. Tudósokat, írókat, grúzokat tört meg.
Tanácsai: "Ha van ember, van probléma", "Üss, üss és megint csak üss"
A nőkről: "egy gondolkodó nő...olyan, mint egy gondolkodó hering: csupa bőr és szálka."
A családról: amikor a második világháború alatt a németek Paulus tábornokot akarták kicserélni Jakov fiára azt válaszolta: "Nincs Jakov nevű fiam!" Egy másik változat szerint: "Nem adok tábornokot közlegényért".
A személyi kultusz idején egy ember tíz évet kapott, mert elsőként hagyta abba a tapsot. Az író szerint Sztálin leghosszabb beszédét gramofonra vették. A legenda alapján nyolc lemezt töltött meg, ám az utolsón nem volt más csak taps. A szerző kommentárja a következő:
"Most egy pillanatra csukják be ezt a könyvet, és képzeljék el, hogy ott ülnek Moszkvában, éjszaka, 1937-ben, és a nyolcadik oldalt hallgatják. Olyan lehetett, mint a közelgő iszonyat, mint a pszichózis zenéje, mint az állam tombolása."
A feljelentés intézménye: a regény
Sztálin alatt az írni ige új jelentést kapott: jelentést írni a Szerveknek. Minden ötödik ember így tett. Regénynek nevezték a Cseka által összeállított cirkalmas tanúvallomásokat. A feljelentésnek, mint közéleti műfajnak, Oroszországban Rettegett Ivánig visszanyúló történelme van: "Besúgó leszel vagy meghalsz."
A hamis feljelentőket, akik csak két évet kaptak, a Gulágon gyakori tízeshez, vagy negyedeshez (huszonöt év) képest, a foglyok egymás közt semmi-nek nevezték. A kollektivizálás idején a feljelentés intézménye ugrásszerű fejlődésen ment keresztül. A feljelentést alá sem kellett írni. Pénzjutalom járt a feljelentésért. Egy kommunista több mint száz embert jelentett fel négy hónap alatt.
Szó esik a legbámulatosabb feljelentőről, a nagy Nyikolajenkóról, Kijev réméről. Őt Sztálin külön megdicsérte: "egyszerű alacsony származású asszony", és mégis "igazi hőssé tudott válni". Kijevben kiürült az utca, amikor Nyikolajenkó kilépett a házából, jelenléte egy szobában mindenkit halálos rémülettel töltött el.
Fejébe szállt a siker, előbb Hruscsov helyettesét jelentette fel, majd Hruscsovot: "burzsoá nacionalizmus" miatt és Sztálin végül elismerte, hogy ütődött. Nyolcezer ember elpusztításában segített.
A sztálini diktatúra kiteljesedésével az állambiztonsági szervek is egyre nagyobb hatalomra tettek szert. A Kommunista Párt XVII. Kongresszusa után megkezdődtek a nagy tisztogatások. A munka oroszlánrésze természetesen az 1934-ben újraélesztett NKVD-ra (Belügyi Népbiztosság) hárult. Az NKVD akkori vezetője a kegyetlenségéről híres Genrih Jagoda volt, akit 1936-ban Nyikolaj Jezsov váltott fel. Jezsov szintén kitett magáért, méltó utódnak bizonyult, ő sem fordult tanácsadókhoz a brutalitás témakörében. Félreállításuk a szokásosnak mondható forgatókönyv szerint történt: Jagoda vallomásában elismerte, hogy a német, japán, lengyel hírszerzésnek dolgozik, sőt utódja ellen merényletet kísérelt meg. Jezsovnál már elég volt egy egyszerű összeesküvés-elmélet. A váltásra újabb két évet kellett várni, ekkor azonban a rendkívül ambiciózus Lavrentyij Pavlovics Berija került az NKVD élére. Elődjeitől eltérően Berija egészen Sztálin haláláig megőrizte pozícióját, végzetét azonban ő sem kerülhette el.
Munkáját jól szemlélteti egy adat, miszerint a Gulagon csak „ellenforradalmi tevékenység” miatt közel 3,5 millióan haltak meg.
.
.
… rémdráma ez a javából: "Genrih Jagoda után (akit 1938-ban agyonlőttek) Nyikolaj Jezsov lett a CSEKA főnöke (akit 1940-ben agyonlőttek), majd őutána Lavrentyij Berija (akit 1953-ban agyonlőttek), és Iszaak Babel (akit 1940-ben agyonlőttek), valamint Oszip Mandelstam, aki úton Kolima felé 1938-ban megőrült."
.
A néhány éve megjelent kötetben (Értelmiségiek és a XX. század) egy másik szerző, Johnson arról ír, hogy a néptribunnak tartott Lenin fejbelövésekkel alapozta meg a szovjet diktatúrát. Martin Amis bolsevizmusról szóló könyvének fenti idézete szerint Sztálin nem torzította el a lenini téziseket, csak alkalmazta.
. (Martin Amis Koba, a rettenetes c. könyvének ismertetőjéből;
a recenzió szerzője: Kerekes Tamás) . .
amikor egy gyufányi kenyérdarabka kétkilós vekninek látszik, az már éhség
• Esküvő – titokban
• Sztálint egyik szállásadója, Alekszandr Szvanyidze mutatta be húgának, Jekatyerina Szvanyidzének, akit Sztálin 1904-ben, az illegalitás éveiben titokban vett feleségül: a rendőrség miatt, de azért is, mert az esküvőt egyházi keretek között tartották meg. Utóbbi titkolására azért volt szükség, mert – miként Trockij írta – „szinte alig volt olyan eset, hogy egy forradalmár értelmiségi hívő nőt vett volna feleségül”.
Jekatyerina azonban nem volt sem művelt, sem forradalmár. A hagyományos neveltetésű grúz asszonynak a házasság és a család jelentette az élet értelmét. Az ifjú házasok a bakui olajtelepen béreltek szobát, ahol a férj a letartóztatástól tartva csak ritkán és az éj leple alatt jelent meg. Házasságukból 1907 márciusában Jakov nevű fiúk született. Az asszony azonban nem sokkal később megbetegedett. Mivel orvosra sem volt pénzük, Sztálin Tifliszbe, annak családjához vitte feleségét. 1907 novemberében az asszony meghalt.
Jakovot anyja családja nevelte fel, Sztálin alig törődött fiával. Semmilyen kiváltságot nem élvezett, még a Sztálin nevet sem vehette fel. Felesége, Julia Melcer egy kislánnyal, Galinával ajándékozta meg. A háború alatt tartalékos tüzértisztként szolgált, azonban 1941 júliusában német fogságba esett. Sztálin kiválthatta volna a fiát, azonban árulónak tartotta, s nem válaszolt a németek ajánlatára. Jakov Sztálin német fogolytáborban halt meg, egyesek szerint két évvel fogságba esése után, mások szerint nem sokkal a háború vége előtt.
1907–1917 között kevés adatunk van Sztálin magánéletéről. Szibériai száműzetésekor gyakran írt leveleket elvtársainak, amelyekben pénzt és meleg holmikat kért tőlük. Ilyen leveleket írt akkori szerelmének, Tatyjana Alekszandrovnának is, aki, amiben tudott, segített neki. Ezek a levelek tudósítanak elsőként Sztálin szerelmi életéről.
Sztálin szolvicsegodszki tartózkodása idején felkeltette érdeklődését háziasszonyának lánya, Marija Bogoszlovszkaja, aki elvált asszonyként három gyerekével lakott anyjánál. Kapcsolatukat azonban hangos veszekedések és gyakori féltékenykedések kísérték.
Itt ismerkedett össze a szintén száműzött Horosenyinával, akivel közösen béreltek lakást. A fiatalasszony büntetése azonban hamarosan letelt; kapcsolatukat levelezéssel tartották fent, amely feltehetőleg 1911 nyarára teljesen megszakadt.
1909-ben, szintén szolvicsegodszki száműzetése alatt ismerkedett össze Tatyjána Szuhovával, a száműzött tanárnővel. Sztálin azonban hamarosan úgy döntött, hogy megszökik, amelyhez segítőtársra talált Tatyjana, Szergej Sparpetkin és Anton Bondarev személyében. 1909. június 24-én megszöktették Szolvicsegodszkból, ahova a három segítőtárs már nélküle tért vissza.
Sztálin száműzetésben és bujkálással töltött éveiben Petrovszkaja asszonnyal folytatott szerelmi kapcsolatáról Podolszkij csendőrhadnagy 1910. március 30-i jelentése tanúskodik. Pelageja Onufrijeva pedig a totymai női gimnázium hetedik osztályos tanulója volt, amikor elkezdődött kapcsolatuk Sztálinnal. Ám ekkorra a lány már Sztálin legjobb barátja, Pjotr Csizsikov élettársa volt, akihez a totymai szülői házból szökött meg néhány héttel korábban. Sztálin felbukkanását követően hármasban éltek Csizsikov albérletében Sztálin 1911. szeptember 6-i szökéséig. Bár egy ideig még leveleztek, néhány év múlva a levelek elmaradtak.
Sztálin 1911. január 10-én költözött a fiatal özvegyasszony, Marija Prekopjevna Kuzakova házába. Kapcsolatukról csak közvetett bizonyítékok vannak: Sztálin felemelkedése után az özvegy a fővárosban kapott lakást. Fia, Konsztantyin Sztyepanovics Kuzakov pedig elvégezte az egyetemet és mindig magas beosztásban dolgozhatott. A tisztogatási hullám azonban Kuzakovot is elérte; kizárták a Központi Bizottságból és a pártból. Erre levelet írt Sztálinnak, amelyet megtaláltak az ügy aktái között, rajta a megjegyzéssel: „Békén hagyni!” Ezt követően nem háborgatták Kuzakovot. (Mindamellett érdekes momentum, hogy Kuzakov űrlapján születési évként 1908 van feltüntetve, apja halálának éveként pedig 1905.)
•
A második feleség
• 1917-ben a párt vezető négyesfogatának egyikeként részt vett a forradalom előkészítésében, majd a Nemzetiségügyi Népbiztosság vezetője lett. Ő kiáltotta ki Finnország függetlenségét Helsinkiben, majd 1918-ban elkészítette az első szovjet alkotmány tervezetét. A breszt-litovszki béke (1918) vitája során Leninnel együtt szavazott a mielőbbi béke érdekében, szembeszállva a Trockij vezette „baloldali bolsevikokkal”, akik „forradalmi háborút” hirdettek Németország ellen. 1918 júniusában, a polgárháborúban Caricint (a későbbi Sztálingrád) védte. Trockijjal szemben Vorosilovot és Bugyonnijt támogatta. A Trockijjal való későbbi nagy összecsapás gyökerei ide vezethetők vissza. 1919 májusában politikai komisszárként Pétervárt védte.
1919-ben újra nősült. Nagyezsda Allilujeva még gimnazista volt, amikor Sztálinnal, a nála 22 évvel idősebb férfival megismerkedett. Nagyezsda természete merőben eltért első feleségéétől. Kira Pavlovna Politkovszka így írt róla: „Allilujeva dédnagymama cigány volt. Mi valamennyien, füstös képűek olykor féktelenek, lobbanékonyak vagyunk. Azt mondják, Nagya nagyon vidám kislány volt, örökké nevetett. De amikor én megismertem, már nem ilyen volt. Amikor már mindenki látta, hogy ez az ember udvarol neki, többen is figyelmeztették, hogy az illető nagyon nehéz természetű. De ő szerelmes volt, és valami romantikus hőst látott benne”.
A figyelmeztetetések hatástalanok maradtak. Nagyezsda tizenhat évesen előbb titkárnője, majd kétévi együttélés után Sztálin felesége lett. Az asszony nagy hatással volt a Gazdára, hiszen „barna bőrével, bársonyos tekintetű barna szemével olyan volt, mint egy grúz leány” – írta anyjáról később lánya, Szvetlana. Házasságuk nem volt felhőtlen, hiszen mindketten erős személyiségek voltak. Nagyezsda több ízben is panaszkodott amiatt, hogy férje gyakran több napig sem szól hozzá, amin Nagyezsda lobbanékony természete sem segített. Házasságukból 1920-ban Vaszilij, 1926-ban pedig egy kislány, Szvetlána született.
•
• Mikor a gyerekek nevelése már nem kötötte le az asszonyt, beiratkozott az Ipari Akadémiára, ahol vegyészetet tanult. Itt ismerkedett meg Hruscsovval, akire felhívta Sztálin figyelmét. Hruscsov évekkel később magnetofonra mondta emlékeit Nagyezsdáról: „Nagyon sajnáltam, amikor meghalt. Éppen azelőtt zajlottak az októberi ünnepségek… Tartott a felvonulás. A Lenin-mauzóleumnál néztem egy csoport pártaktivistával. Allilujeva mellettem állt, beszélgettünk. Hűvös volt, s Sztálin katonazubbonyban állt a mauzóleum mellvédjén. Akkoriban mindig zubbonyban járt. Nem volt begombolva, és szétnyílt rajta. Erős szél fújt. Allilujeva ránézett, s azt mondta: Lám, az emberem nem vett sálat. Jól megfázik, aztán beteg lesz. Annyi otthonosságot árasztottak ezek a szavak! Nagyon nem illettek a vezérről kialakult képbe… Szóval Allilujevát tisztán emberileg is nagyon sajnáltam. Jó lélek volt… Kizárólag villamossal járt az [Ipari] Akadémiára. Másokkal együtt távozott. És sohasem tolta magát előtérbe, nem játszotta a nagy ember feleségét.”
Az Ipari Akadémián eltöltött évek megnyitották a világot Nagyezsda számára. Az asszony ekkor szerzett tudomást többek között az ukrajnai éhezésről. Politikailag mindinkább eltávolodott férjétől. Mindennapossá váltak a veszekedések és a kölcsönös sértegetések. Egy alkalommal Nagyezsda Orlov jelenlétében tört rá férjére: „Hóhér vagy! Halálra gyötröd a fiadat, a feleségedet, egész népedet halálra gyötörted!” 1932. november 9-én bekövetkezett a tragédia: az asszonyt holtan találták szobájában. Halála körülményei tisztázatlanok maradtak, s okaként öngyilkosságot jelöltek meg.
•
A gyerekek
• Sztálin nem sokat törődött fiával, Vaszjával, aki apja nyomására elvégezte a repülőtiszti főiskolát, majd Luberciben repülő tanfolyamon vett részt. Oktatója V. Cukanov tehetséges pilótának tartotta, de megjegyezte, hogy „az italozás miatt mindig kellemetlenségei lesznek”. Miután első fia, Jakov fogságba esett, Sztálin nem engedte, hogy Vaszilij repüljön, s repülési felügyelőnek nevezte ki. De a fiút nem kötötte le a munka, az alkoholba és a társasági életbe menekült. Egyre többet ivott, majd egy sérülésekkel végződött italozás után Sztálin a frontra küldte. Bevetéseit csak erős fedezettel hajthatta végre, ennek ellenére tábornokként fejezte be a háborút. Háromszor nősült: első felesége Galina Burdonszkaja volt, akit Kapitalina Vasziljeva követett, válásuk után pedig Tyimosenko marsall lányát vette feleségül. Sztálin halála után Vaszilijt leszerelték, nem sokkal később letartóztatták és bebörtönözték, ahonnét csak 1961-ben szabadult. Szabadulása után Kazanyba száműzték, ahol 1962 márciusában halt meg.
•
Szvetlana Sztalinovát apja a rajongásig szerette; ahogy azonban növekedett, úgy romlott meg apa és lánya korábban felhőtlen viszonya. A végső szakítást Szvetlanának Alekszej Kaplerrel folytatott szerelmi románca váltotta ki. Szvetlana 1944-ben házasodott meg először. Férje egy Morozov nevű zsidó mérnök volt, akit Sztálin a származása miatt nem kedvelt. Házasságukból Joszif nevű fiuk született. Második házasságában már a diktátor akarata érvényesült: a leningrádi párttitkár, Andrej Zsdanov fiával Szvetlana 1949-ben kelt egybe. Mivel a második szülésbe majdnem belehalt, második házassága is véget ért.
Apja halála után Szvetlana lemondott a Sztálin névről és helyette anyja nevét vette fel. 1963-ban hozzáment Bradjasha Singh indiai újságíróhoz, aki nem sokkal később meghalt. A férje temetését követő néhány hónapot Szvetlana Indiában töltötte, majd Amerikába szökött. Megkapta az amerikai állampolgárságot és újból megházasodott, amelyet válás követett. Ebből a házasságból egy Olga nevű lány született.
Két önéletrajzi ihletésű könyvet írt: a Twenty letters to a friend (Húsz levél a baráthoz), illetve az Only One Year (Egyetlen esztendő) címmel, amelyek dollármilliomossá tették. 1984-ben váratlanul visszatért Moszkvába, de pénzének elvesztése és csalódásai miatt 1996-ban ismét Amerikába távozott.
•
Az ismeretlen feleség?
• Nagyezsda halála után nincs megbízható adatunk a Sztálin életében felbukkanó további asszonyokról. Ezért már életében elindultak a találgatások: hírbe hozták Lazar Mojszejev Kaganovics húgával, Roza Kaganoviccsal, a balerina Szemjonovával, illetve Alla Taraszovával. Egyesek az 1936 óta Sztálin dácsájában szobalányként dolgozó Valecska Isztominával kötött házasságát is emlegették.
A diktátor már kómában volt, amikor 1953. március 4-én megérkezett Regina Szversnyikova levele Malenkovhoz. Ebben megemlítette, hogy anyja, Anna Rubinstein Joszif Dzsugasvili felesége volt. Sztálinhoz már nem jutott el a levél, de a kutatások elindultak. A gyermekes, elvált asszony feltehetően 1912–1918 között találkozott és házasodott ösz-
sze Sztálinnal. A kapcsolat megszakadásának körülményeiről nincs adat. Az asszony és lánya Leningrádban élt, ahol a blokád ideje alatt sem nélkülöztek. Anyja 1950-ben bekövetkező halálakor Regina férjével és kisfiával Moszkvában, egy úgynevezett „sztálini” házban kapott lakást, s 1989-ben hunyt el.
•
www.eletestudomany.hu
A levél írója, bizonyos Regina Szversnyikova, lánykori nevén Kosztyukovszkaja) azt állította, hogy édesanyja, Anna Rubinstejn, egykor Joszif Dzsugasvili felesége volt és Sztálin gyerekkorától ismerte őt. Erre való hivatkozással kérvényezte a találkozót a haldokló diktátorral.
Nyikolaj Dobrjuha e levél alapján kezdett nyomozásba. Adatai szerint Anna, az eltitkolt hitves, 1890. körül született. 1911-ben kötötte első, rövid életűnek bizonyult házasságát, amelyből Regina született.
A cikk szerzője szerint Anna 1912. és 1918. között találkozhatott Dzsugasvilivel. A későbbi diktátor 1912. áprilisában, majd szeptembertől 1913. február 23-ig, szibériai száműzetéséig tartózkodott Szentpéterváron. Előfordulhatott azonban, hogy 1917. tavaszán, Sztálin száműzetésből való visszatérte után találkozhattak és léphettek frigyre.
A szerző e titkos házasság bizonyítékaként értékeli, hogy Sztálin ugyan 1917-ben találkozott Nagyezsda Alilujevával, de csupán 1919-ben törvényesítette kapcsolatukat.
Nyikolaj Dobrjuha felkutatta Anna rokonait. Mint kiderült, Sztálin esetleges felesége az 1950-es évek közepén bekövetkezett haláláig Leningrádban élt. Lánya, Regina 1950-ben költözött át férjével és fiával Moszkvába, ahol az egyik új építésű, úgynevezett "sztálini" házban kapott lakást - ott, ahol ma az újsütetű milliomosok vásárolnak otthont. 1989-ben hunyt el.
A szerző írása végén kéri mindazok segítségét, akik bármilyen információval szolgálhatnak Sztálin esetleges harmadik feleségéről, hogy segítsék a további nyomozást.
Forrás: MTI
Lilly Marcou, a szerző a kötet ajánlójában ezt írja: „Ez a munka (...) Sztálint, az embert tanulmányozza. Rehabilitálni próbálja talán? Semmiképpen sem."
Érdekes, nekem nem így tűnik. Ennyi szépet és jót már rég olvastam Sztálinról, mint ebben a kötetben. Pedig egy tucatnyi könyvet elolvastam, ami vele foglalkozik. Itt van először is a Kirov-gyilkosság. A rendszerváltás után megjelent kötetekben mindenhol azt olvastam, hogy egyértelműen Sztálin áll a háttérben. Itt ez olvasható az esettel kapcsolatban: „Az eljárás módja és Sztálin szerepe a történetben számos szóbeszédet keltett életre. Noha a nyomozóknak leginkább fogalmuk sem volt arról, milyen személyes okok, érzelmek vagy féltékenység késztethetnek valakit arra, hogy egy ilyen tettet elkövessen. A XX. Kongresszus után az ellenzék - így maga Hruscsov is - egyre inkább Sztálin személyében, a terror szítójában látta a gyilkosság valódi felbujtóját. Mind tévedtek: a túl egyszerűnek és banálisnak tűnő igazságot mellőzték, képtelenek voltak elhinni azt."
Mi van? Tettem fel magamban a kérdést egy hétköznap este, lefekvés előtt, amikor szívesen olvasgatom a kommunisták rémtetteit. Jó program, mi tagadás. Szolzsenyicin, A Gulag szigetvilág című klasszikus alkotásába viszont beletörött az olvasószemüvegem - csak hogy egy jó kis képzavarral bezavarjak, hányingert kaptam szó szerint. Szóval a Kirov-gyilkosság. Tizenegynéhány könyvben ennek az ellenkezőjét olvastam. De ez csak egy. A kötet szerzője néhol úgy festi le a diktátort, hogy ha elbambulok, még elkezdem sajnálni is. Ír a száműzetéseiről, hogy szegény Sztálin mennyit szenvedett, éhezett, fázott, viszketett a talpa. Romantikus hőst képzelek el a kötetet olvasva, ha megfeledkezem magamról. Persze, természetesen ez az ember se volt csecsemőkora óta egy mániákus gyilkos, de azzá vált, egy politikai gengszterré, és eddig ilyen ámulatba ejtő sztorikat nem igazán olvastam róla. Ebből a szempontból üde színfolt a kötet, nem azt olvashatom, mint eddig, hogy Sztálin maga volt az ördög. Arra viszont nem kapunk választ, hogy gonoszsága honnan ered. Második felesége, Nagyezsda halála mindenképp fordulópont, Sztálin maga is így nyilatkozik a legenda szerint: „Nagya halálával minden emberi érzés kihalt belőlem." Az biztos, be is bizonyítja ezt az elkövetkezendő évtizedek alatt. De a kötetben sok szó esik valódi szabotőrökről, kémekről, szervezkedőkről, akikre Sztálin milyen jó, hogy lecsapott. Nyilván lehettek ilyenek is. Ketten-hárman a milliókból. Több fejezet is taglalja, hogy Sztálin, mint elkötelezett kommunista hogyan vette fel a harcot a nép ellenségeivel. A szerző persze elismeri, hogy voltak, lehettek túlkapások is. Még jó.
A kötetből természetesen nem hiányoznak a Sztálin valós, illetve valósnak vélt nőügyei sem. Érdekes, ezeknek a diktátoroknak mind problémájuk volt a nőkkel. Vagy aberráltak voltak, vagy pedig aszexuális, hideg bábuk. Sztálint a kötet egyik véglethez sem sorolja, itt is próbálja kimenteni őt a szerző, de azért olvashatunk a nőkhöz fűződő különös viszonyáról. Nyílt és őszinte semmiképpen sem volt. A szexualitást a „hanyatló nyugat ópiumának tekintette", persze csak a hálószobáján kívül. Találgatásokról lehet olvasni a kötetben, sok a talán és az esetleg. Színésznők, énekesnők, cselédek. A konkrétum viszont kevés. Édesanyjáról is szó esik, tetszett, amikor arról ír a szerző, hogy Sztálin gyermekei, amikor meglátogatják az idős Kekét, elcsodálkoznak, milyen egyszerűen, mondhatni rossz körülmények közt él a nagyanyjuk.
Szó van még Sztálin antiszemitizmusáról is, amely öregkorára csúcsosodott ki, de Lilly Marcou idéz például Molotovtól, aki szerint Sztálin egyáltalán nem volt antiszemita. „A zsidó népet több szempontból is elismerte: a munkabírás, az összetartás, a politikai dinamizmus." Bármilyen érzéseket is táplált Sztálin a zsidók iránt, azért a könyv leírja, hogy részt vett a zsidóüldözésben, amely az 1950 körüli időszakban sokakban felélesztette az antiszemita érzeteket. De ott az orvosper is, amikor koholt vádak alapján zsidó orvosokat állítottak bíróság elé, miszerint el akarták tenni Sztálint láb alól. Persze, hogy ezek után alig találtak orvost, aki hozzá mer érni az agyvérzést kapott, földön fekvő kommunista istenhez. A visszaemlékezések szerint a „szerencsés" doki keze úgy remegett, hogy alig tudta megvizsgálni a magatehetetlen diktátort. Tény, hogy Sztálin halálával milliók menekültek meg a halál elől, hiszen ürügye mindig is volt a tömegek lemészárlásához, amit talpnyalói, Jagoda, Jezsov és Berija, sőt, még az ifjú Hruscsov is, örömmel, sokszor saját kezűleg is elkövettek. A kötet nem hozza a várt élményt, hiába Sztálin magánélete a címe, kemény dió egy olyan zárkózott emberről írni, aki teljesen más arcát mutatta a tömegek felé. Ha Sztálin valódi arcáról szeretnék olvasni, akkor ott van Marta Shaad Sztálin lánya című kötete. Szvetlána visszaemlékezései is színesítik a nagyszerű könyvet. Igen, nehéz egy lezárt életről újat írni, esetleg úgy lehet, hogy mondjuk, homlokegyenest mást jegyzünk meg, mint azok az elődök, akik Sztálin életével behatóbban foglalkoztak. Lilly Marcou kötete nem az lesz, amit majd újra és újra elolvasok, ha Sztálinnal szeretnék foglalkozni. Meg különben is, miért érdekel engem ennyire ez az ember? Talán a biztonságérzet miatt. A kellemes borzongásért, mint a horrorfilmeknél. Hogy az csak film, hogy ez meg már elmúlt, és nem ismétlődhet meg. Hogy nincs ilyen. Vagy legalábbis remélem, hogy nincs, azaz nem lesz még egyszer lehetősége egy politikai vezetőnek ilyen méretű hatalmat összpontosítania, amit aztán embermilliók kiirtására használ fel. Bár bizonyosan naiv vagyok. Hinni szeretném, hogy nem.
Lilly Marcou: Sztálin magánélete. Ford.: Kovács Veronika, Perlaki Róza.
Duna International, 2010.
Hartay Csaba
A kremnilógus tudós elsősorban egyetemi hallgatói számára írta ezt a dokumentarizmusában felülmúlhatatlan, de mégis emberi morzsákból építkező módszertani kézikönyvet. Noha nem említi a hölgy, tudomásom szerint először az angolok zártak politikai célból elkülönítve táborba ellenfeleiket a búr háború kapcsán, míg Gereben Ágnes ezt egészen korai időszakra, 1918-ra teszi Oroszországban. Azt állítja, hogy a szándék már Lenin és Trockíj ez évben történt levelezésében megvolt. Egyébként minden tudós más ismérv szerint jelöli ki a koncentrációs tábor kifejezést. A hagyományok a pravoszláv cárizmus kancsukával megalapozott ideológiájában és gyakorlatában megvolt, Szahalin szigetén, melyről Csehov után a magyar Dallos György írt megrázó szociográfiát, 14 kilós vastalicskához láncolták a nap 24 órájában az elitélteket. Külön szubkultúra alakult itt ki, péniszimplantátumokat készítettek aluminium-kanalakból, a fejüket azért borotválták le, hogy bármiféle alkoholos hatású szer azonnal támadásba vehesse a központi idegrendszert. Míg Sztálin csak 1936-ban iktatta az alkotmányba a kannibalizmus elítélését, a köztörvényes foglyok, a húsz-harminc évre ítéltek rá-rá beszéltek a közös szökésre egy-egy pirospozsgás lengyel,ukrán, vagy épp moszkovita elitéltet, akit aztán részenként fogyasztottak el szökés közben. Egy orosz tábornok beszámolt róla, hogy egyszer két hétig verték. Húsz év múlva is azt mondta róla, hogy ma is fáj tőle minden csontja, és magánzárkából való kiszabadulása után egy gyufaskatulyányi kenyeret akkorának látott, mint más egy két kilós veknit. Gereben Ágnes beszélgetéseinek az a pikantériája és ereje, amit ez a mondás fejez ki: „Egy ember halála tragédia, hat millióé statisztika". A hölgy leült beszélgetni az egykori elítéltekkel, akiket aztán, mint kiderül, nem is szabad egységes tömbként kezelni, mert a zsidófaló pánszláv visszajön ukrán-amerikai pénzzel a FAK-ba Zsirinovszkíjt éltetni, mások meg úgy végzik, mint Litvinenko, vagy Georg Markov. A Gabo Kiadónál jelent meg egy híres szovjet átállt hírszerző vastag emlékirata a szovjet hírszerzés belső titkairól. Az illető húsz éven át készült rá, és minden munkanapján azért túlórázott hajnalig, hogy kézzel lemásolhassa a titkos iratokat és minden nap halálfélelem közepette hagyta el KGB-s munkahelyét. Szóval csak azt akartam mondani, hogy nincs kétféle elítélt. Míg Gereben Ágnes a szovjet megtorló mechanizmus korhű, hiteles dokumentációját adja, ezt egyedi személyes életsorsokon keresztül adja, akik közt meggyőződéses demokrata éppúgy van, mint az alkoholizmusba tébolyult volt orosz playboy.
Már a cári Oroszország is használt kényszermunkatáborokat (oroszul каторга / katorga) politikai ellenségeinek száműzetésére, ezek legtöbbje Szibériában működő kényszermunkatábor volt.
Az 1917-es bolsevik forradalom után Lenin börtönbe záratta, illetve szintén száműzette politikai ellenségeinek jelentős részét.
Az Ulág, mint a munkatáborok igazgatósága, a politikai rendőrség, az (OGPU) egyik ágaként 1930. április 15-én jött létre. Még az év novemberében megkapta a központi jelzőt, ezután GULAG-nak nevezik. A táborrendszer Sztálin rendszere alatt gyorsan nőtt. Az 1931-es 200 000 főnyi létszám 1935-re a legszerényebb becslések szerint is 1 millióra emelkedett. Az 1937-es nagy tisztogatás során egyesek szerint nyolcmillióan éltek a munkatáborokban, de még a legszerényebb becslések is kétmillióra teszik az ott dolgozó elítéltek számát.
A táborok lakossága rendkívül változatos körülmények közül került ki. A cári Oroszország nemessége, az értelmiség mellett óriási számban kerültek ki teljesen ártalmatlan, a kommunizmusban szinte fanatikusan hívő parasztok, munkások is, akiket sokszor apró bűntettek vagy rosszakarójuk feljelentése miatt ítéltek kényszermunkára. Sztálin rajtuk kívül sok, őt nem támogató (volt) kommunista vezetőt is ide záratott.
A II. világháború során a körülmények tovább romlottak. Egyrészt azért, mert több százezer megbízhatóbb rabot (azaz nem politikai foglyokat) mindenféle kiképzés nélkül a frontra küldtek, másrészt mert a táborokban maradottak ellátására egyre kevesebb jutott, miközben munkájukra még nagyobb szükség lett.
Egy 1943. április 14-én hozott új törvény tette lehetővé, hogy a hadifoglyokat is 15-20 év kényszermunkára ítélhessék.
Amikor 1943 őszén megkezdődik a német hadsereg kiszorítása a Szovjetunió sűrűn lakott nyugati területeiről, illetve Kelet-Európából, ismét jelentősen megnövekedett a táborban élők létszáma. A németek által korábban megszállt nyugati terültek lakosságának nagy százalékával, a hadifoglyokkal, és a szovjet Vörös Hadsereg által felszabadított és megszállt területekről (Lengyelország, NDK, Csehszlovákia, Magyarország, Románia) elhurcoltakkal növekedett a táborok lakossága.
A Gulag-rendszer felbomlásáról Sztálin 1953. márciusi halála után lehetett csak szó. 1954-ben megindult a politikai foglyok felszabadítása, ez azonban csak a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1956-os XX. Kongresszusa után vált széleskörűvé, amikor is a szovjet vezetés elhatárolódott a sztálinizmustól.
A GULAG intézményt 1960. január 25-én szüntették meg, a politikai megfélemlítés azonban később is tovább élt, immár a KGB hatásköre alá rendelve.
A Gulagoknak óriási hatása volt a Szovjetunióban élőkre, a lakosság nagy százaléka folyamatosan börtönben vagy munkatáborban lakott, és ennek a sorsnak a veszélye mindenki felett ott lebegett. A szovjet lakosság megfélemlítésben élt.
A "GULAG-irodalom" legismertebb szerzője Alekszandr Szolzsenyicin, akinek egyik legfontosabb műve A Gulag-szigetcsoport.
A lenini időszak munkatáborainak elsősorban a politikai ellenfelek semlegesítése volt a célja.
A sztálini tervgazdaság óriási irányszámai rengeteg olcsó munkaerőt igényeltek, amelyet többek között a Gulagban élők kihasználásával tudtak elérni. Mindemellett a Gulagba kerülés veszélye az egész szovjet lakosságot fenyegette. A