Wass Albert: Kard és kasza

A századfordulót és főleg Trianont követően a magyar epikának az a vonulata, amely számot vetett a magyar sorskérdésekkel, illetve vállalkozott a "hol tévesztettünk utat?" lelkiismeret-vizsgálatára, vissza-visszatért Erdély etnikai arculata megváltozásának problémájához. Ez a látszatra demográfiai-nemzetiségi kérdéskör etikai problémává sűrűsödött az írók tollán, hiszen rendre fölvetődött az erdélyi birtokos osztály felelőssége: miért tűrte, sőt mi okból segítette, hogy a jóval olcsóbb munkaerőt képező román parasztság foglalja el a magyar földművesek helyét, melynek következtében néhány évszázad alatt a bevándorolt román ajkú népesség Erdély nagy területein többségbe került.

A magyar lakosság szórványosodása a legdrámaibb módon a Mezőségben ment végbe - ennek a problémakomplexumnak és tájnak a történelmi tablóját, hatalmas etikai-emberi freskóját alkotta meg Wass Albert. A kétkötetes regény két mezőségi falu: Bölényes és Miklósdomb (azaz Vasasszentgothárd és Cege) kora középkortól az 1950-es évek második feléig terjedő krónikája.

Az első kötet (Krónikás írás) a Szent István halálát követő évtizedektől, a 11. század derekától hatalmas panorámaképben idézi föl a táj történelmét és nemzedékről nemzedékre változó népéletét, elsősorban a létküzdelmeket mutatva föl, főként azt, miképp szerzett hont kardjával a magyarság Erdélyországban. Ez a nagy ívű, az első világháborúig tartó történelmi tabló jószerivel csak bevezető, előtörténeti áttekintés a második kötethez (Szemtanúság), amelynek epikus anyaga nagyrészt már az író személyes élményein, történelmi és emberi tapasztalatain alapszik, ilyenformán a maga - a magyar és arisztokrata - tanúságtétele abban a morális "perben", amely az erdélyi magyar arisztokrácia felelősségét vizsgálja. És persze annak az eszmei mondandónak az igényes megjelenítése, hogy nem elegendő karddal megszerezni a hazát, de azt gondos és előrelátó munkával, szívós kitartással - azaz kaszával - meg is kell tartani!

A feszesebb szerkezetű, valóban regény kompozíciójú rész is teljességérzetet kelt, de immár nem a történelmi sors teljességéét, hanem az emberi sorsét, hiszen fölvonultatja a mezőségi társadalom minden képviselőjét, jellemző rétegét és alakját: az arisztokratát, a hivatalnokot, a román pópát, a zsidó kereskedőt, az egyszerű embereket, románokat és magyarokat. E kötet cselekményének középpontjában Erőss Miklós gróf áll, akinek sorsát gyermekkorától az 1950-es években a románok börtönében elszenvedett haláláig követi nyomon Wass Albert - személyes formába sűrítve a kisebbségtörténelmet.

Persze az író etikai vizsgálódása nem egyoldalú; nem csupán azt figyeli, hogy a kapzsi birtokosok önzése miatt románosodott el a Mezőség, vizsgálja a románság belső megosztottságát, az Óromániából érkezettek és az erdélyiek mentalitásbeli különbségét, a saját zsebre dolgozó, nagy hangú álhazafiak melldöngetését, a józan románok óvatosságát stb., és leginkább a korfordulók szeszélyének kiszolgáltatott ember magatartását. A második kötet az 1956-os magyarországi események következtében rosszabbodó helyzetű magyarság megmaradását kérő fohásszal zárul. (Legeza Ilona)

„Hont foglalni alkalmas a kard, s annak védelmezésében hasznos. Megtartani a hont azonban csak kaszával lehet. Kaszával, ekével, izzadságos, becsületes munkával. Hont veszejt, ki másra bízza a munkát." " Kétféle ember van ezen a világon, /.../ egyik karddal farag világot magának, a másik ekével. De a karddal faragott világot egy másik kard ledöntheti, s újjá faraghatja nagyon is gyorsan. Maradandót csupán az eke farag." \...\\(Részletek a regényből.) Wass Albert ebben a kétkötetes remekművében saját ősi nemzetségének állít emléket, elvezetve története szálait a közelmúltbeli Mezőség jelen idejéig, visszatérve mintegy a vasasszentgothárdi táj- és időkezdetekhez, az Istenttudó látóemberi bölcsességhez.”

Az Erdélyi-mezőség csodás vidékét honfoglalók veszik birtokukba a 11. század közepén. Mi történik velük kilenc évszázadon keresztül, hogyan kell a karddal megvívott hazát kaszával, nemes munkával megtartani? Ezt a küzdelmet írja meg a szerző, mintegy emlékművet állítva a letűnt időknek.

Az első kötet szép romantikus történetei önmagukban is érdekesek és egy eredetmonda alakul ki a szemünk előtt, a második kötetben pedig érdekes végigkövetni Erőss Miklós életútját, és az Erőss család sorsát, akik annak a Buzát nevű embernek a leszármazottai, aki az első kötet elején „az Úrnak 1050. esztendejében az első házat megépítette volt ott a tavak közötti domb laposán

Irodalmi elismertsége "Farkasverem" (1934) című könyvével kezdődött, amiért megkapta a Baumgarten-díjat. Rövid szünet után, 1940-ben jelent meg "Csaba" című regénye, a háború alatt azonban inkább csak cikkeket publikált. Németországban, az 1949-ben született "Adjátok vissza hegyeimet!" közkedvelt olvasmány lett, több nyelvre le is fordították.

A magyar mellett Wass írt angolul, spanyolul és németül is, regényeinek többsége Amerikában került kiadásra, közülük a legsikeresebbek a mezőségi mondakört feldolgozó "A funtineli boszorkány" (1959) és a "Kard és kasza". Ez utóbbin 1975-től 1977-ig dolgozott: a könyv a család történetét dolgozza fel az ősi nemesi időktől, 1050-től, egészen önmaga koráig.

Tájleíró képessége, izgalmas történetelmesélései és mondafeldolgozásai egyedülállóak kortársai körében; a mezőségi vidéket sohasem tudta elfelejteni, amint erről regényei is tanúskodnak, melyekben harminc-negyven éves emlékei távlatából festette le szülőföldjét, láttatva az olvasóval az ottani környék mesébe illő szépségét.

Népszerűsége egyedülálló a 20. századi magyar irodalomtörténetben. Egészen a rendszerváltásig Magyarországon és Romániában be voltak tiltva a könyvei, majd a szocialista rezsim bukását követően a '90-es évek második felére írásait már a legolvasottabbak között emlegették. Ennek bizonyítéka, hogy a 2005-ben megrendezett "A Nagy Könyv"-felmérésben három regénye: "A funtineli boszorkány", a "Kard és kasza" és az "Adjátok vissza hegyeimet!" bekerült az ötven legjobb közé.

Részlet a Kard és kasza című regényből

- Amikor egymást ölik az urak, a paraszt jól teszi, ha félre áll az útból - tanácsolta népének óvatosan a záhi pópa, míg Devecseri Péter, a magyarok papja így tette szavakba a maga véleményét:

- Amikor a rományok egymást ölik, nekünk abból csak hasznunk lehet!

Javában folyt már az aratás, amikor egyszerre csak katonai behívókat kezdtek el kézbesíteni mindenütt. Románia mozgósított! Hogy ki ellen, azt nem lehetett tudni. De különösnek tűnt, hogy csak románokat hívtak be fegyverbe, magyarokat nem. Aztán egyszerre csak kiderült ennek is az oka: Románia és Magyarország között titkos tárgyalások folytak. Magyarország visszakövetelte Erdélyt. Olaszország teljes mértékben támogatta a magyar követeléseket, a németek pedig gyors és békés megoldást kívántak, ideiglenes megoldást, ha egyebet nem lehet, amit aztán majd a háború után ki lehet dolgozni részletesebben. Németország akkor már lehengerelte tankjaival fél Európát és rendet kívánt a háta megett.

A vegyes lakosságú mezőségi falvak magyar népe megkushadt, mint kerítés tövin a nyúl. Lámpagyújtástól kezdve nem jártak az utcán s napközben is, csak amikor éppen kellett. Kaput, ajtót bereteszeltek éjszakára s vasvillát, erdőirtó baltát kézügyben tartották. Szó azonban nem esett egyébről, csupán gabona dolgáról, szénakaszálásról, szántásról, vetésről, jószágról.

A rumunyok, azok meggyűltek időnként a falu piacán, összedugott fejjel, korcsma előtt, templomok kertjében, pópák udvarán. Hallgatták, amit valaki felolvasott nekik az újságból, vagy a rádiót figyelték, vagy azt, aki éppen beszélt hozzájok nagy hangon arról, hogy „nici o brazda”! Egyetlen barázdát sem a szent román földből! Menjenek a büdös ungorok Budapestre, ha nem tetszik itt nekik!

- Inkább meghalunk mind, semhogy egyetlen barázdáját is visszaadjuk! - találkoztak olykor borzas hajú, fiatal diákszónokok a falvak piacán, de a tüszös rumunyok nagy része csak állt ott, hallgatta őket s nem szólt egy szót se. Mert Isten tudja csak, mit hoz a jövendő, s okos dolog, ha az ember észben tartja a régi paraszti közmondást, mely szerint „gura bate curu”, vagyis, aki befogja a száját, az megkíméli olykor a fenekét egy veréstől.

S ahogy telt a nyár, egyre inkább úgy tűnt, mintha ennek a közmondásnak a bölcsessége időszerűvé vált volna újra. Valahol a Dunán, egy Zsófia nevezetű hajón, magyar és román urak veszekedtek azon, hogy hol legyen az új országhatár. Valami tehát történni fog előbb-utóbb, azt mindenki tudta, s változások lesznek hamarosan. Akit pedig úgy ér a változás, bármi is legyen az, hogy már előre „csá”-t kiabált, amikor „hó”-t kellett volna, azt könnyen maga alá tapossa a szekér.

Aztán eljött végre az az augusztusi nap, amelyikre egyformán várt mindenki, lélegzetvisszafojtva, magyar és román. A rádióba beolvasták a bécsi döntőbíróság ítéletét. Magyarok számára Budapesten, románok számára Bukarestben.

A Záhi kastély nappali szobájában ott ültek gondtelt fejjel a rádió körül a falu „nadrágos” magyarjai: Devecseri Péter tiszteletes, Csontos János, az „amerikás”. Elekes Árpád tiszttartó, Tőtösi Dani és Péterfi István, a malmos. Ültek ott, összeszoruló szívvel, lehajtott fejjel és hallgatták, ahogy egy lelkes és izgatott hang Budapesten beolvasta a rádióba, háttérben a Magyar Nemzeti Himnusz zenéjével:

- Kolozsvártól délre a feleki gerincen... onnan keletnek Kolozs alatt... Palatka alatt... Bölényes alatt... Feketelak alatt... Földvár alatt... onnan délkeletnek fordulva...

- Mi az, hogy „alatt”? - nyögött föl Péterfi és megtörölte izzadt homlokát a kézfejével.

- Azt jelenti, hogy délre tőle - felelte Miklós tompán és alig ismert rá a saját hangjára.

- Uramisten, Uramisten... - nyögött föl Devecseri Péter -, mért vertél meg minket...?

A szobában lévők egymásra néztek. A hang már a Marosnál tartott és haladt a Székelyföld felé, lelkesen, boldogságtól el-elakadó hanggal, a Himnusz zenéjével a felsorolt helységnevek mögött.

Egyikük se szólt, csak nézték egymást. A sánta pap sovány, borostás arcán könnyek csorogtak alá. Ő szólalt meg újra. Hangja sírás volt és nevetés egyszerre.

- Drága édesanyám! Devecser Magyarország lesz újra! Értitek-e? Az édesanyám visszakerült Magyarországra...!

Zokogásba fulladtak a szavai. Tenyerébe temette az arcát. Sovány vállai rázkódtak, mint a betegé.

- Bölényes is Magyarországhoz került? - kérdezte Helga.

Miklós bólintott.

- Úgy tűnik, hogy a Kőrisek gerincén húzódik az új határ.

- Ez nagy nyereség Magyarországnak - folytatta Helga - , örvendenünk kell valójában. Első lépés... a háború után majd jöhet a többi!

A pap ránézett véreres szemeivel.

- Grófné, addigra úgy kiirtanak minket itt a románok, egyenként, hogy már nem lesz kik miatt visszaadni ezt is Magyarországnak... !

- Tiszteletes úr...! - szörnyülködött a grófné, de Miklós közbevágott. Hidegen, józanul, higgadtan.

- Értsük meg, hogy a döntés értelmében egy német-olasz vegyesbizottság gondoskodik arról, hogy kilengések ne legyenek egyik oldalon se. Minden panaszt ez a bizottság vizsgál majd ki. S a románok jól tudják, hogy ha bármilyen visszaélést is követnek el az itt élő magyarokkal szemben, a németeknek csak egy szavukban kerül, s Magyarország kapja meg egész Erdélyt...!

Tőtösi Dani kelt lábra elsőnek.

- Én ezt azért inkább nem várom meg. Még ma indulok Kolozsvárra s ott is maradok. Ha kell, gyalog megyek odáig.

A többiek szótlanul meredtek rá.

- Hűségről hallottál-e, Dani? - kérdezte a pap keserűen.

- Miféle hűségről beszélsz? - vörösödött el a tömzsi. - Hűség szerintem az, ha teszünk valamit a nemzetünkért. Mit tehetnék itt? Mit tehetsz te itt? Semmit. Míg odaát...

- Itt tarthatom a lelket azokban, akiket velem együtt megvert az Isten - felelte a pap és feltápászkodott. - Az én számomra ez a hűség.

- Maradok én is - mondta Miklós egyszerűen, hűvösen - Itt az otthonom, itt a helyem. Több szükség lesz most reám itt, mint Kolozsvárt.

- Könnyű neked - vetette oda Tőtösi a szót -, német a feleséged. Bizonyára befolyásos rokonsága is van német katonai körökben. Veled kesztyűs kézzel bánnak a románok, kik olyanok lesznek most, mint a megvadult darazsak, s azon állnak bosszút, akin tudnak. Én azt nem várom meg...

Tőtösi Dani még aznap este vonatra ült. De csak Ludasig jutott el. Az átszállásnál, poggyászaival vesződve, lármás, részeg tömegen kellett keresztülvergődnie. Nagyobbára román diákok voltak. Szidták Magyarországot, átkozták a németeket, s ordítozva követelték, hogy adjanak puskát a kezükbe, s majd ők megmutatják, hogyan kell megvédeni a román hazát!

- Nici o brazda! Nici o brazda! Egyetlen barázdát sem! - üvöltötte a részeg tömeg.

Már majdnem átvergődött rajtok Tőtösi Dani a poggyászával, amikor közvetlenül mellette valaki elordította magát:

Itt megy a magyarok kémje! Fogjátok meg!

Kezek nyúltak feléje. Öklök csapódtak az arcába, fejére, hátára. Földre zuhant. Még ott is rúgták, taposták kímélet nélkül.

- Kinye ungur! Kutya magyar! Román föld kell neked? Nesze! Nesze! Nesze!

Félig ájult volt már, amikor a csendőrök bevonszolták az állomás épületébe.

- Verekedni akarsz, mi? - ordított rá az őrmester és öklével az arcába sújtott. - Mondd azt, hogy nici o brazda! Mondd, mert beletaposlak a földbe, disznó tolvaj ungur! Nici o brazda! Mondd!

Tőtösi Dani a padlón feküdt, törött csontokkal, véresen. De még volt annyi élet benne, hogy fölvicsorgott a föléje hajló őrmester arcába.

- Mindent vissza! - hörögte, s utolsó erejével beleköpte a szájából ömlő vért a gyűlölettől eltorzult, kegyetlen arcba.

- Dögölj meg, oláh... mindent vissza... !

Ezek voltak az utolsó szavai! Mikor valami jó kétórás rá a csendőrök odavezették az ágyból kirángatott járási orvost a váróterem sarkába a rongyos pokróccal leterített test mellé, annak már csak annyi dolga volt, hogy megállapítsa a halál okát. Szemtanúk jelentése szerint mozdony kerekei alá zuhant. Meg is látszott rajta. A ruhafoszlányokból áradó pálinkabűz pedig minden kétséget kizárólag arról tanúskodott, hogy részegségében érte a baleset. A hivatalos jelentés, amit nehány újság is átvett, már arról is tudott, hogy Tőtösi Dániel Cluj-i lakos a bécsi döntés miatti bánatában leitta magát és öngyilkosságot követett el.

Záhon az egyik újságból tudták meg a hírt, amit valaki behozott a Reich boltjába. Akkor már tiltva volt minden utazás. Még az egyik faluból a másikba is csak az őrmester engedélyével volt szabad menni. Úgy a vasutat, mint az országutakat a katonaság számára kellett szabadon tartani. Kivételt csak az Észek-Erdélyből menekülő románok képeztek, akik inkább veszni hagyták mindenüket, semhogy kitegyék magukat és családjukat a bevonuló magyarok kegyetlenkedéseinek. Így hangzott a rendelet szövege, amit minden középületre kiszögeztek. Az igazság azonban az volt, hogy ezek a „menekülők” nagyobbára román hivatalnokok voltak, akik nem annyira a bevonuló magyar katonaságtól, mint inkább a helybeli magyar lakosság bosszújától féltek és nem is ok nélkül. Ami pedig „veszni hagyott” vagyonukat illetve, ha maradt is valami utánok, az sok nem lehetett. Toronymagasra megrakott teherkocsik, lovas- sőt ökrös-szekerek hosszú sora cipelte dél fele ezeknek a „menekülőknek” holmiját és nem csupán a teherkocsikat és igásfogatokat „kölcsönözték” erre az alkalomra katonai erőszak igénybe vételével a felszabadulásnak örvendő magyaroktól, de a „megmentett” terű jórésze is magyar otthonokból került elő, mint „kárpótlás” azok részére, akiknek menekülniök kellett.

Bár a telefonokra is rátette a kezét a katonaság, Helgának sikerült mégis érintkezésbe lépnie a bukaresti német követség katonai attaséjával, Freiherr von Beilitz alezredessel, aki unokatestvére volt anyai ágon, és így, még mielőtt a Szatmár, Zilah, Dés és Beszterce irányából lefele áramló román katonai egységek odaérhettek volna, német katonai gépkocsi érkezett Záhra egy vidám, fiatal hadnaggyal és egy gépkocsivezető közkatonával, s azok kitűzték az Ugron kastélyra a horogkeresztes német lobogót. Ennek a védelme alatt aztán aránylag simán úszták meg a záhi magyarok a bécsi döntés közvetlen következményeit. A fiatal hadnagy még a vadászpuskát is visszaszerezte a megszeppent csendőrőrmestertől, s augusztus lévén esténként vadkacsa-húzásra is levitte házigazdáját a tóra, mintha semmi se történt volna. Onnan figyelték aztán az országúton elvonuló rendetlen katonai alakulatokat, melyekre a németnek egy szava volt csupán: „csürhe”. Gyalogos katonák teheneket, tulkokat, ökröket hajtottak az út szélén, törökbúza-földeken, lucernásokon keresztül, eltaposva mindent, az úton pedig visítozó disznókkal megrakott ökrös-szekereket, ezer mindenfélével megterhelt lófogatokat hajtottak magukkal a katonák, melyekről a vak is láthatta, hogy nem képezte a katonaság tulajdonát. Csóválta is a német a fejét.

- Tiszta rablás ez! - mondogatta. - Nyílt megsértése az egyezményeknek!

Egy ilyen alkalommal, éppen húzásra menet, ahogy ott álltak a kocsi mellett a bozsori tanyánál és nézték az országúton mozgó összevisszaságot, egyszerre csak egy ember jött feléjük szaladva a kukoricásból. Szucsu volt, a bölényesi vadőr. Kiveresedett arccal, lihegve ért oda.

- Jaj, kezitcsókolom méltóságos Miklós gróf - lihegte a nagy darab ember -, jaj, de jó, hogy itt találom, instálom... nagy baj történt! Elvitték a lovakat, ökröket... engem azért küldött a méltóságos gróf úr pénzzel, hogy vásároljam vissza, ha lehet... !

- Kik vitték el? - kérdezte Miklós.

- A dési rosiorok, instálom! Itt jönnek Méhes felöl, mindjárt itt lesznek! Én átrövidítettem a hegyen...

A német hadnagy csak állt ott unatkozva. Szót se értett az egészből. Nézte az eget, a nap lemenőben volt már. Ideje volt lassanként fölmenni a dombra. Félóra se telik, s az első kacsák indulnak már...

Bosszúsan húzta össze a szemöldökét, amikor Miklós elmondta neki, hogy kicsoda az ember, aki előttük áll és miért van ott.

- Hány lovat raboltak el s ökröt? - akarta tudni.

Miklós Szucsuhoz fordult.

- Tizennégy lovat összesen, tenyészkancákat mind. Tizenhat ökröt.

- Mi az alakulat neve?

- Második lovasezred. Rosiorok. Én magam is a rosioroknál szolgáltam, csakhogy az én ezredem a kilences - tette hozzá elmosolyodva - gárdahuszárok.

- Hallottam róluk - bólintott a német -, a rosiorok előkelő ezrednek számítanak. Mi a rangja? Tartalékos hadnagy?

Miklós bólintott.

- Van magánál valamiféle katonai igazolvány?

- Nincs. Csak arról, hogy megválasztott országgyűlési képviselő vagyok... illetve voltam - javította ki magát -, amióta Antonescu került kormányra, az sem érvényes már...

- Mindegy - mondta a német hadnagy -, vegye elő, hogy kéznél legyen. Mondja az embernek, hogy ugorjon föl a kocsira. Méhes felől jönnek, azt mondja?

- Igen.

- Elébük megyünk és megállítjuk az egész ezredet - recsegte a német és fölugrott a katonai kocsiba -, menjünk, Schröder - parancsolt a vezetőre - arrafele!

Alig értek el a sályi útkereszteződésig, Szucsu megszólalt elől a vezető mellett. Izgatottan mutatott előre.

- Ott jönnek!

Lovas alakulat tűnt föl a kanyarban. Az első lovas-század után szekérsor.

- Állítsd a kocsit keresztbe az úton! - parancsolta a hadnagy a katonájának.

Aztán leszállt, megszorította a derékszíját, megigazította a pisztolyát, megvizsgálta a gombjait s szemére húzta az ellenzős német tisztisapkát.

- Az ember maradjon a kocsiban, graf - rendelkezett kurtán -, maga álljon mellettem. A vadászpuskákat fektessük le, hogy ne láthassák. Így. Készen vagyunk. Azzal kihúzta magát egyenesre és kiállt az út közepére a kocsi elé. Miklós mellette. A lovas-század eleje már alig volt száz lépésre. Kapitány vezette az oszlopot, nagy sárga lovon. A német tiszt fölemelte fehérkesztyűs kezét.

- Halt! - kiáltotta messzire csengő érces hangon.

A románok kapitánya meglepetten húzta meg a lova kantárszárát. Majd fölemelte ő is a kezét.

- Sztáj! - harsant föl hátul az első szakasz parancsnokának a hangja -, sztáj! sztáj! - hangzott hátrébbről is. A század megállt. A kapitány előre ugratta a lovát. Bosszúsnak látszott.

- Mi történik itt? - csattant a hangja, románul.

- Deutsche Offizierskommission! - recsegte vissza hasonló módon a német, a maga nyelvén - Német tisztibizottság!

- Was wollwn? - acsarkodott vissza hibás németeséggel, bosszúsan a román kapitány.

- Kommandant! Második lovasezred itt áll! Arrest! Kommandant komm hier! - rövidítette le a saját nyelvét a hadnagy, mint németek szokták, amikor buta idegenekkel van dolguk, - Sofort!

Miklósban elhűlt a vér. Letartóztatni egy egész ezredet! Mit gondol ez az inci-finci kis hadnagy? hiszen csak egy kézlendületébe kerül a kapitánynak s úgy elsöprik őket onnan az útról, mintha ott se lettek volna soha... !

Azonban a kézlendület elmaradt. A kapitány megfordította a lovát és rikácsolt valamit hátra. Egy altiszt elnyargalt. a kapitány közelebb lépett. Jó lova volt, keménykötésű, erős.

- Mein name Capitan Balcescu - mutatkozott be, békésebb hangon - Was los?

A német hadnagy hanyagul sapkájához emelte a kezét.

- Leutenant Karl von Rödiger, Offiziers Kommission, Deutscher Gesandschaft, Bukarest - ropogtatta keményen a szavakat, majd Miklós felé lendítette a kezét - Graf Nicholas von Erőss, deputat mit Offiziers Kommission.

- Deputat? - hebegte a román kapitány a lovon és egyikről a másikra nézett. - Uraságod beszél románul, domnule deputet? - kérdezte meg végül is.

Miklós bólintott.

- Magam is a rosioroknál szolgáltam - mondta a maga hibátlan bukaresti kiejtésével -, a királyi gárdahuszároknál.

- Ó - derült föl erre a kapitány arca -, akkor ön talán ismeri Stirbey herceget?

- Az apát vagy a fiát? - kérdezte Miklós, - Romeo egy évvel volt alattam. Vadásztam náluk Barbisorán...

Ettől aztán egészen megenyhült a kapitány. Közelebb léptetett.

- Aztán mi ez itt? - kérdezte bizalmasan - Mi baj van?

- Tizennégy ló és tizenhat ökör - felelte Miklós kurtán -, feljelentést kaptunk...

- Mondtam, hogy baj lesz belőle - morogta a kapitány -, ez a bolond Petrescu okozta az egészet. Petrescu kapitány, a harmadik századtól - tette hozzá. Nagyot sóhajtott.

- Megmondom mit tegyünk, Cortescu őrnagy mindjárt itt lesz, ő a parancsnokhelyettes. De ő nem tud semmiről semmit. Ő részegen aludt, amikor mindez történt, ott... valahol Geaca mellett...

- Blenisun - javította ki Miklós.

- Lehet - egyezett bele a kapitány -, mindegy hol. Elég az, hogy megtörtént. Az őrnagy nem tud semmiről, és az ezredes meg az alezredes, azok nincsenek is itt. Azok egyenesen Satu Mareről Dévára mentek automobilokon lakást keresni, s vitték a családjaikat is. Hát ide figyeljen, domnule deputat, mondok valamit. Mi összeszedjük azt a néhány rongyos lovat meg ökröt, s vissza is vitetjük nehány katonával oda, ahova valók. Hát mit? Nem nagy dolog. S megfeledkezünk az egészről. He?

Miklós lefordította németre az ajánlatot. A hadnagy összeráncolt homlokkal hallgatta.

- Mondja meg neki - játszotta meg a szerepét -, hogy nekünk jegyzőkönyvet kell felvennünk, s azt be kell nyújtanunk hat példányban...

A kapitány megérthetett belőle valamit, mert barátságos gesztussal széttárta a karjait és ránevetett a németre.

- Á, minek tölteni az időt irka-firkával, Herr Kamarad! Ha ló is, ökör is mind otthon van istállóban, akkor nincs international ügy, igaz? Akkor nincs semmi, igaz? Én garantál, hogy holnap reggel ló, ökör otthon van, ahol kell! Jó? Nincs jegyzőkönyv, nincs semmi baj! Igaz?

A hadnagy megcsóválta a fejét.

Felhasználóknak