Leo Kessler
Sasok a hóban
Duna International Könyvkiadó
www.dunakiado.hu
A háború kutyái sorozat 18. kötete
1940 tavaszán Winston Churchill, az Admiralitás Első Lordja, kétségbeesett küldtetésre vezényli a haditengerészetet: egy gyakorlatlan, amolyan „hétvégi” katonákból álló erőt tesznek partra Norvégia ellenséges körzetében, hogy támadást intézzenek a Német Hadsereg elitje, Dietl tábornok hegyivadászai ellen. Eleinte úgy tűnt, hogy a kegyetlen, bátorságtól és energiától fűtött briteké lesz a győzelem, csakhogy nem számoltak a hóban rejtőzködő Sasokkal. Márpedig Hitler kedvenc, rettenetes Edelweiss-rohamosztaga ekkor már rég lesben állt.
Előzmény:
„Teherán, 1943. Sir Winston Leonard Spencer Churchill, Franklin Delano Roosevelt és Joszif Visszarionovics Sztálin itt terveznek találkozni, hogy a második világégés dolgait átbeszéljék. Nem is kínálkozhat ennél kedvezőbb alkalom Adolf Hitler számára, hogy egy csapásra mindhárom ellenfelét eltegye láb alól. Már csak egy jól kimódolt és precízen végrehajtott akció kell…
A tervet nem más, mint maga a Führer és Otto Skorzeny találják ki: az orosz frontvonalon átrepülve, ejtőernyővel alászállva egy elit egység behatol a németekkel szimpatizáló asszaszinok területére és velük kiegészülve végrehajtanak egy robbantásos merényletet a három államfő ellen. És persze ki más kapná ezt a megtisztelő, ám annál halálosabb feladatot, mint a Stürmer ezredes vezette Edelweiss Rohamosztag.”
A főszereplő:
DIETL, Eduard (1890–1944)
Német tábornok. 1909-től hivatásos katona, 1938-tól tábornok, a 3. hegyihadosztály parancsnoka. A norvégiai hadjárat során 6000, különleges kiképzésen átesett emberével az ő feladata volt Narvik és az attól északra eső terület elfoglalása. 1940 júniusától a Norvégiában állomásozó hegyialakulatok parancsnoka, röviddel később az egész, elitnek számító fegyvernem tábornoka. A Szovjetunió megtámadásakor az észak hadseregcsoport alárendeltségében finn területről kiindulva tevékenykedett. 1942 januárjától a Lappföldön állomásozó 20. hadsereg parancsnoka. 1944-ben életét vesztette, amikor repülőgépe lezuhant.
Norvégia és Dánia a weserübung hadművelet *
Erről sokan írtak már
Az angol és francia kormány nem is rendelkezett azzal a képességgel, hogy segítséget tudjon nyújtani Lengyelországnak. Bízva a Francia-német és belga-német határon kialakított erődrendszerűkben és tengeri erejükben a III. Birodalmat gazdasági eszközökkel akarták térdre kényszeríteni. Németország elszigeteléséhez kulcsfontosságú az északi tenger és az Atlanti óceán északi része feletti uralom. Német hadiipar számára kulcsfontosságú a svéd vasérc is, amelyet Kirunából Norvég kikötőkön keresztül tudnak szállítani. Ezek a stratégiai szempontok teszik Norvégiát és Dániát célponttá, mind a két fél szempontjából.
Az angoloknál Churchill szorgalmazza elsősorban a norvég kikötők elaknásítását, de túl későn születik meg erre politikai döntés.
1940. április 7.-én kezdi meg az angol hadsereg a Norvégia megszállására tervezett akciót, de 10 nap kell az angoloknak, hogy Lord Cork irányításával 13 ezer fős expediciós hadsereget átdobjanak.
Hitlernek sikerül megelőznie az angolokat, kihasználja az angol hadsereg lassúságát, és míg az angolok teáznak - mint Galipolinál - április 9.-án megindult támadással öt német hadosztályt dob át Falkenhorst tábornok vezetésével.
Ezen hadosztályok gond nélkül elfoglalják a legfontosabb öt norvég kikötőt, Oslót, Stravagert, Bergent, Trondheimet és Narvikot. Az akcióban Dietl tábornok heygivadászai is részt vesznek, Norvégiában még kemény tél van.
Az akcióban a Luftwaffe szétzúzza a norvég védelmet. 125 ezer katonát dobnak át részben a partraszálló hajókon, részben ejtőernyővel, részben az elfoglalt repülőtereken át. A norvég hadsereg gyalogsága ehhez képest 19 000 fő. Szinte lényegtelen a csata szempontjából hogy a norvég hadsereg kit támogat, a németeket vagy az angolokat - nyílván az elsőként érkezett németeket tekintik ellenségnek és a második ként megérkezett angolokat felmentőknek, ezért a németek a gyors akcióval behozhatatlan előnyre tesznek szert.
Hogy a norvégiai csapataik biztonságban legyenek, ne lehessen elvágni őket, Dániát is meg kell szállnia a német hadseregnek. Erre 4 óra leforgása alatt kerül sor szintén április 9.-én. Hajnali 5 óra előtt három kis német szállítóhajó hajózott be Koppenhága kikötőjébe, és 4 óra múlva X. Keresztély dán király aláírja országa német védnökség alá helyezését. Hitler nem kebelezi be Dániát, hanem csatlósává teszi őt is és Norvégiát is. Mind Dániában, mind Norvégiában kevés áldozata van a háborúnak. A 7800 főnyi Dán zsidóság vesztesége 60 fő, Norvégiában - ahol London biztatására erősebb lesz az ellenállás 1700 zsidóból 762 esik áldozatul.
Mind a két országban erős a náci párt sokan rokonszenveznek a németekkel, Norvégiában azonban kialakul ellenállási mozgalom is, és a norvég partizánok számos híres akciót hajtanak végre. A későbbi német kancellár, Willy Brandt is norvég ellenállókhoz csatlakozott. Norvégia megszállásakor Vidkum Quisling és norvég nemzeti szocialista pártja támogatta a németeket. Quisling, aki korábban norvég védelmi miniszter volt, meg volt arról győződve, hogy országát angol megszállás fenyegeti - ebben igaza is volt - és inkább látott szívesen német, mint angol katonákat Norvégiában.
Hitler mind a két területet germán területként kezelte, nem ellenséges területnek, hanem természetes szövetségesnek, felszabadított országnak. Sok norvég és dán lépett be a háború alatt a Waffen-SS soraiba, de az angolok oldalán is harcoltak norvégok. Több norvég is harcolhatott volna, ha Narviknál az angolok a velük szövetséges norvég katonákat is evakuálják, és nem hagyják őket hátra.
Természetesen a norvégok is tudták mire készülnek az angolok és mire a németek. április 5.-én született meg az angol döntés arról, hogy a norvég kikötőket elaknásítják, és ezzel egy időben deszant egységeket dobnak partra. Az akciónak április 8.-án kellett volna megkezdődnie, de a francia legfelsőbb haditanács tiltakozása miatt három nappal későbbre halasztották.
A norvégek minden esetre rájuk figyeltek és nem a németekre. Az angol flotta felderítő repülői 1940. április 7.-én 13 óra 25 perckor észrevették a Skaggerák szorosban Norvégi felé hajózó kicsiny német flottát, nevezetesen két csatacirkálót, egy zsebpáncélost, hét cirkálót, tizennégy rombolót, 28 tengeralattjárót, néhány kisegítő hajót, de úgy hitték, hogy azok a koppenhágai kikötő elfoglalására indultak. (Ahhoz elég volt három szállító hajó és 4 óra.) így a németek a ködnek és a partviszonyoknak köszönhetően, az angol flotta orra előtt rakták partra az első egységeiket.
A brit flotta 19 óra 30-kor futott ki Scapa Flow kikötőjéből, és céljuk a német flotta megsemmisítése volt. Nem tudták azt megakadályozni, hogy a hajók a feladatukat teljesítsék. április 9.-én este szálltak partra a német egységek a kikötőkben.
A partraszállók közölték a helyi vezetőkkel, hogy csak azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát az angol inváziótól. Természetesen ezt a szövetségesek azonnal cáfolták, nem ismerhették el, ugyan arra készültünk, mint amit a németek megtettek az orrunk előtt, csak mi még ráadásul töketlenek is voltunk. Olyan nagy volt a légi fölénye a térségben a németeknek, hogy az angol flotta meg sem kísérelte, hogy felszíni hajókat küldjön a Skaggerák szorosba.
Tengeralattjárókat küldött többek között a lengyel SAS-t, Grudzinski kapitány hajóját amelynek sikerült elsüllyestenie a Rio de Janeiro német hajót. Cork admirálisnak sikerült elsüllyesztenie 10 német hajót, a Lützow páncélos is súlyosan megsérült.
1940. június 8-án Scharnhorst és Gneisenau csatacirkálók elsülyesztették a Glorious repülőgép hordozót is. Az angolok elvesztettek mellette kilenc tengeralattjárót, főleg a Luftwaffe támadásai nyomán.
1940. április 14.-19. között szállnak partra az angol deszant alakulatok Trondheimtől északra és délre 13000 fő. Május 8-án kezdődtek meg a harcok Narviknál. A szárazföldön a francia idegenlégiósok, alpesi lövészek valamint Szyszko-bohusz tábornok tátraaljai katonái csaptak össze Dietl tábornok hegyivadászaival.
Május 10.-én megindult a német támadás a nyugati fronton. Chamberlain lemond az új miniszterelnök Winston Churchill, a szivarozó, részeges Bulldog.
Végül május 28-án sikerült elfoglalniuk a narviki kikötőt, de a Franciaországi összeomlás miatt június 7.-én vissza kellett vonulniuk. éjfélkor hagyta el a kikötőt az utóvéd, anélkül hogy a németek akár agy puskalövést is lőttek volna rá. Először norvég naszádokra szálltak, majd angol rombolókra, onnan pedig tengerjáró hajókra, többek között a Sobieski és Batory lengyel hajókra.
A lengyelek azért szálltak szembe Németországgal, mert abban reménykedtek, hogy Anglia és Franciaország a védelmükre kell, segítséget nyújt nekik. épp ellenkezőleg a lengyelek nyújtottak segítséget a háború megnyeréséhez az angoloknak, akik aztán Lengyelországot az oroszoknak hagyták koncnak.
Hogy milyen jó katonák voltak a lengyelek, azt mutatja, hogy Dietl tábornok már arra készült csapataival Svédország felé vonul vissza, és nem sokon múlott, hogy nem semmisült meg egysége teljesen.
Csak június 8.-án 23 órakor jelentette a Führernek, "Az ellenség az egész fronton visszavonul", majd kicsit később, "Narvikot elfoglaltuk
A weserübung hadművelet is bebizonyította Anglia szárazföldi és légierejének gyengeségét, és azt is hogy a flottája is sebezhető. Legfőképpen azonban a kormány alkalmatlansága derült ki. Churchill miniszterelnökségével azonban Hitlernek olyan ellenfele lett, aki nála sokkal dörzsöltebb róka, igazi ellenfél. Mint a háború korábbi szakaszában is megfigyelhető volt, a náci rendszer hajlott a megbékélésre. Ha a franciaországi összeomlás után, nem lép színre Churchill, Anglia nem is lett volna képes ellenállni, kénytelen lett volna békét kötni. Egy olyan helyzetben volt Anglia, amelyben még soha. Magára maradt, mindenhol győztek a németek, igaz a tengert uralta, de akár majd 1000 év után először idegen hódító támadhatta volna meg a szigeteket. Hitler a háború előtt nem készült arra, hogy Anglia ellen inváziót hajtson végre, a flottája sem volt ehhez elegendően erős. Nem készült hosszú elhúzódó háborúra sem, arra már a Bulldog kényszeríttette rá.
A könyv jobb, mint ez
Kaukázus 1942. A Szovjetunió ellen megtorpant német támadásnak új lendületet kell vennie. Erre talán a legjobb módszer, az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag bevetése tűnik Hitler számára. Az egység feladata, hogy meghódítsa a hegység legmagasabb pontját, az Elbruszt.
Azonban a csúcs a frontvonal szovjet oldala mögött fekszik, így "hőseink" kénytelenek keresztülmeneteli a partizánok és ellenséges hegyi törzsek lakta vidéken. Stürmer ezredest - az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag parancsnokát - azonban nem olyan fából faragták, aki meghátrál egy ilyen kétes kimenetelű akció elől. Habár korántsem náci fanatikus - sőt, leginkább lesajnáló pillantásokkal jutalmazza őket, elsősorban helyettesét Gröl őrnagyot - a hegymászás az élete. Így - bár tisztában van vele, hogy rajta veszthetnek - megindítja egységét az Elbruszt felé.
Természetesen szinte rögtön az elején felbukkan a Leo Kesslerre oly jellemző altiszt páros - Meier és Jap -, akik leginkább nemtörődöm viselkedéssel és alpári humorral megáldva élik katonaéletüket, mit sem törődve a rájuk leselkedő veszélyekkel. Legnagyobb problémájuk, hogy nappal tele legyen a bendőjük és némi szesszel le tudják öblíteni ételüket, éjszakánként pedig matracpolkát járhassanak, teljesen mindegy milyen nációból származó leányzóval.
Meier és Jap párosa kiköpött mása is lehetne a Wotan SS Rohamezred történetekből már megismert Schulze-Matz duónak. Meier - akárcsak Schulze - tagbaszakadt, testes, bivalyerős katona és a legkevésbé sem pengeéles elmével megáldott katona. És ez egy cseppet sem probléma a néha hegyet mászni kényszerülő Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztagnál. Társa Jap pedig - akárcsak Matz -szinte az ellentéte. Alacsony, szikár, a legkevésbé sem hivalkodó karakter. Viszont farkósabb, mint társa, úgy is mondhatnánk ő az "agy" kettejük közül. És persze ő is profi szinten tud hegyet mászni.
A tiszteknél ugyancsak megfigyelhető egyfajta hasonlóság. Igaz az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag esetében az egység parancsnoka, Stürmer ezredes a "jó fej", a tisztességességre törekvő katona. Helyettese, Gröl őrnagy, a tipikus náci; fanatikus, feltétlen hisz a győzelemben, nem számítanak neki az emberi, csak a minél nagyobb dicsőség és elismertség elérése a célja.
Természetesen Leo Kessler bevet minden rendelkezésére álló eszközt, amellyel kínkeservessé tehető a csúcsra történő feljutás. Partizánok, zuhanóbombázók valamint egy hegyvidéki törzs tagjai ritkítják a német sorokat, néha pedig borzasztó időjárási körülmények közt kell életben maradniuk. Mindezek ellenére az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag tagjai megállíthatatlanul folytatják útjukat a hegyen felfelé.
Egyedül a regény vége nem tűnik "szokványosnak". A Németországba hazatérő osztag tagjait hősökként élteti ugyan a náci vezetés, de Stürmer ezredes már ekkor leszámol velük. Leveszi nyakából a Vaskeresztet a tiszteletükre rendezett ünnepség kellős közepén. Semmi nem foglalkoztatja, nincs rá hatása ebből a miliőből. Egyedül Hitler terve kelti fel érdeklődését, amely ismét egy újabb, lehetetlen kalandot tartogat az Edelweiss Alpesi Vadász Rohamosztag számára.
Visszajutsz
A tét
Harc Dániáért és Norvégiáért
A skandináv hadjárat kulisszatitkai mindkét oldalon lenyűgözők voltak. E „kaland" kísérőzenéjét Churchillnek az alsóházban 1939. szeptember 19-én tett javaslata szolgáltatta. Eszerint a szövetségesek aknákat helyeztek volna el Norvégia felségvizein, hogy megakadályozzák a svéd vasérc Németországba szállítását. Churchill indoklásként hozzátette, hogy az effajta intézkedések „rendkívül fontosak az ellenség iparának megbénítása szempontjából". Válaszképpen a Foreign Office munkatársai felhívták a figyelmet, hogy az efféle intézkedésekkel durván megsértenék Norvégia semlegességét. Az első lépést a németek tették meg 1939. október elején. Raeder admirális kifejezésre juttatta abbéli aggályait, hogy a norvégok esetleg megnyitják kikötőiket az angolok előtt. Jelentést készített arról, hogy mekkora kényelmetlenségekkel járna, ha a britek bevonulnának Norvégiába. Hitler azonban nem foglalkozott ezzel, mert a nyugati offenzíva megszervezésével volt elfoglalva, amelynek az volt a célja, hogy Franciaországot fegyverletételre kényszerítse, ezért nem akarta erőit azzal gyengíteni, hogy egységeit egy újabb fronton vessen be. Szovjetunió finnországi inváziója után mindkét oldalon ismét napirendre került a skandináv hadjárat ötlete. Az alsóházi tagok többségének továbbra is aggályai voltak Norvégia semlegességének megsértésével kapcsolatban, ezért Churchill javaslata ismét megbukott. Megengedték azonban a stáb vezetőinek, hogy előkészítsék a „narviki deszantos akció terveit". Ugyanis Narvikból vezetett a vasútvonal a svédországi ércbányákba, onnan pedig tovább Finnországba. Az expedíció hivatalos indoka az volt, hogy megsegítsék a szovjet hódítókkal küzdő Finnországot. A háttérben azonban a svéd bányák fölötti ellenőrzés megszerzése állt.
Ugyanebben a hónapban fogadták Berlinben Vidkun Quislinget, Norvégia egykori védelmi miniszterét, aki egy kis létszámú náci párt vezetője volt. Quisling arról győzködte Raedert, hogy Norvégiát angol megszállás veszélye fenyegeti. Pénzt és segítséget kért egy államcsíny megszervezéséhez, valamint a norvég kormány megdöntéséhez. Azt állította, hogy vannak olyan norvég tisztek, akik készek őt támogatni. Közöttük Sundlo ezredes is, aki Narvik parancsnoka volt. Megígérte, hogy a hatalom megszerzése után azonnal beengedi az országba a német csapatokat. Quislingnek megígérték a támogatást. Február 20-án Hitler magához hívatta Falkenhorst tábornokot, és utasította, hogy készítse elő a norvégiai katonai expedíciót. Ezt mondta: „Arról értesítettek, hogy az angolok ott (Norvégiában) akarnak partra szállni. Meg akarom előzni őket! Norvégia elfoglalása az angolok számára stratégiai szándékaik megkoronázása lenne, és eljuttatná őket a Balti-tengerhez, ahol nekünk nincsenek megfelelő egységeink a tengerpart védelmére, így ellenségünk előtt megnyílnék az út Berlin felé, s ez mindkét frontunk szerkezetét megtörné". Hitler március elsején utasítást adott az invázió előkészítésére. Tervei között szerepelt Dánia elfoglalása is, ez biztosította a német utánpótlási útvonalakat. A következő héten beérkezett jelentések fokozták a németek nyugtalanságát: ezek a hírek arról szóltak, hogy az angol tengeralattjárók Norvégia déli partja mentén vannak. Március nyolcadikán egy haditanácson Churchill ismertette a szövetséges erők Narvik közelébe történő csoportosításának a tervét, valamint beszámolt arról a deszantegységről, amely az itt lévő katonákból alakul. A következő haditanácson, március 12-én, dönti született deszantalakulatok Trondheinben, Stavangerben, Bergenben és Narvikban történő egyidejű bevetésérő A narviki földetérés után a szövetségi expedíciós hadtest feladata az lett volna, hogy a lehető leggyorsabban behatoljon az ország belsejébe és március 20-ig eljusson a svéd határ közelébe lévő galliveri ércbányához. Azonban Finnország március 13-i kapituláció] keresztezte ezeket a terveket. A szövetségeseknek már nem volt ürügyük behatolni Norvégiába, értékes időt vesz tettek. Végül április 5-én döntöttel norvég felségvizek elaknásításáról. E az akciót a deszantegységek Narvikban, Trondheimben, Bergenben és Stavangerben történő bevetésével egy időben kívánták végrehajtani. Az első kontingensnek március 8-án kellett volna elindulnia Narvikba. A Legfelső Francia Haditanács azonban nem egyezett bele ezeknek a terveknek a megvalósításába, emiatt a norvég expedíció újabb három napot késett, így végleg meghiúsultak a vállalkozás sikerének esélyei.
Sikeres deszant
Hitler április elsején meghozta a végleges döntést. A Norvégia és Dánia elleni invázió április 9-én, hajnali 5.15-kor kezdődik. Az elhatározást siettették azok a jelentések, amelyek szerint a norvég parti és légvédelmi ütegek engedélyt kaptak a tüzelésre. Ez arra engedett következtetni, hogy a norvég hadsereget harckészültségbe helyezték. A további halogatás csökkentette volna az akció sikerének esélyeit, megfosztotta volna a meglepetés erejétől. Április 9-én késő este a német egységek partra szálltak Norvégia fontosabb kikötőiben - Oslótól Narvikig - és különösebb nehézség nélkül elfoglalták azokat. A tisztek közölték a helyi vezetőkkel, hogy a német csapatok azért jöttek, hogy megvédjék Norvégiát a szövetséges csapatok megszállásától. A szövetséges szóvivők azonnal cáfolták ezeket a nyilatkozatokat. A Norvégia fővárosát és fontosabb kikötőit elfoglaló német expedíciós hadtest mindössze két csatacirkálóból, egy zsebpáncélosból, hét cirkálóból, tizennégy rombolóból, huszonnyolc tengeralattjáróból, néhány kisegítőhajóból és mintegy tízezer emberből állt. A deszantosok létszáma egyetlen támadási ponton sem haladta meg a kétezret. Oslóban és Stavangerben az ejtőernyős zászlóalj elfoglalta a repülőteret. Először alkalmaztak ejtőernyővel bevetett egységeket, s a módszer rendkívül eredményesnek bizonyult. Azonban németek sikerének titka döntően a Luftwaffe-ban rejlett. A hadjáratban mintegy 800 bombázó és vadászgép, valamint 250 szállítógép vett részt. A német gépek nagy száma kezdetben megrémítette a norvégokat, és megbénította a szövetségesek akcióit.
Megkésett reagálás
Miért nem fogták el és süllyesztették el a brit hadihajók a deszantkülönítményeket szállító gyengébb német egységeket? A számos ok közül a következők a legfontosabbak: a britek által ellenőrzött vízfelület nagysága, a norvég tengerpart sajátosságai, valamint a ködös időjárás. Április 7-én, 13.25-kor angol repülőgépek „számos úszó német egységet, fedeztek fel, amelyek a Skaggerak-szoroson keresztül északra, a norvég partok felé tartottak". Az admiralitás azonban nemigen akarta elhinni, hogy ezek az egységek Narvik felé igyekeznek, bár ezt megerősítette az a jelentés is, amely Koppenhágából érkezett, és arról adott hírt, hogy Hitler épp ezt a kikötőt akarja elfoglalni. A brit flotta 19.30-kor indult el Scape Flow kikötőjéből. Elsődleges feladatuk a német cirkálók elfogása és megsemmisítése volt. A szövetséges expedíciós hadtest miért késlekedett a deszantosok bevetésével, ami lehetővé tette volna a német egységek tengerbe szorítását, mielőtt még erőre kaphattak volna a norvég kikötőkben? Amikor az admiralitás tudomást szerzett a német flottilla megjelenéséről, parancsot adott Rosyth cirkálórajának, hogy azonnal szállítsa partra a hajókon tartózkodó alakulatokat és a nyílt tengeren csatlakozzék a flottához. Ugyanilyen parancsot kaptak a Clyde-ban horgonyzó, katonákkal teli hajók is.
Vajon miért nem tanúsítottak a norvégok határozottabb ellenállást az ily kis létszámú ellenséggel szemben? Mindenekelőtt amiatt, hogy Norvégiában nem volt mozgósítás. A Berlinben tartózkodó norvég diplomaták figyelmeztetései, valamint a vezérkar sürgetése ellenére mozgósításra csak az április 8-ról 9-re virradó éjszakán, alig néhány órával a német támadás előtt került sor. A németek villámgyorsan elfoglalták a stratégiai pontokat, bevonultak az ország belsejébe, s ezzel meghiúsították a mobilizációt. Ehhez járult még amint azt Churchill fogalmazta, hogy „a norvég kormány főleg a brit hadmozdulatok megfigyelésével volt elfoglalva". A vizek angol elaknásítása teljesen lekötötte és elterelte a norvégok figyelmét a német deszantosok akcióit megelőző sorsdöntő napon. A kis létszámú, és harci tapasztalatokkal nem rendelkező, anakronisztikus szervezettségű norvég hadsereg egyébként sem lett volna képes ellenállni az ellenség modern, „villámháborúra" felkészült hadseregének. Ha azonban a norvégok ellenállása tovább tartott volna, a hegyekben meginduló hóolvadás sok nehézséget okozott volna a német csapatoknak. A helyzet azonban másként alakult. A németek, azután hogy hajóik átjutottak a fjordok fölött magasodó ágyúk tűzvonalán, könnyedén elfoglalták Trondheimet. Ennek következtében Közép-Norvégia kulcsa a kezükbe került.
Bergenben a támadók kisebb veszteségeket szenvedtek a tengeren, a szárazföldön viszont már semmiféle ellenállásba nem ütköztek. Az Oslo felé haladó fő erőiket viszont feltartóztatták. A törzskar többségét, valamint a Gestapo leendő oslói képviseletének személyzetét szállító német „Blücher" cirkálót az oscarborgi erődből torpedókkal elsüllyesztették. Nem erőltették tehát tovább az erődítmény kapitulációját - erre csak az ugyanezen a napon bekövetkezett bombázások nyomán került sor. így azok az ejtőernyősök, akik Fornebu repülőterén szálltak le, elfoglalták Norvégia fővárosát. A kis késedelem lehetővé tette a király és a norvég kormány számára, hogy északra meneküljön, és ott szervezze az ellenállást.
Dánia elfoglalása
Koppenhága elfoglalásának Oslo megszállása után kellett bekövetkeznie. Dánia fővárosát könnyen meg lehetett közelíteni a tenger felől. Hajnali 5 óra előtt három kis szállítóhajó a légierő fedezete mellett behajózott a koppenhágai kikötőbe. A hajókat elhagyó német csapatok nem ütköztek dán ellenállásba. Egy német zászlóalj levált a többiektől, hogy elfoglalja a dánok laktanyáit, ugyanekkor más német alakulatok - rövid tűzharcban - elfoglalták a Jütland félsziget szárazföldi határát. Dánia megszállása befejeződött. Ez lehetővé tette a németek számára, hogy ellenőrizzék a saját kikötőikből induló, Norvégia déli partjáig húzódó tengeri folyosót, továbbá használhatták a még északabbra fekvő repülőtereket, ami viszont megkönnyítette Norvégiában működő csapataik légi támogatásának megszervezését. Igaz ugyan, hogy a dánok nagyobb ellenállást is tanúsíthattak volna a megszállókkal szemben, de az is tény, hogy az ország tehetetlen volt a túlerővel és a modern fegyverekkel szemben. A Dániában lévő németek meggyengítésére most már csak egy mód maradt, mégpedig hogy elvágják az ellátásukat biztosító útvonalakat. Ez csakis a Norvégia és Dánia közötti Skaggerak tengerszoros lezárásával volt lehetséges. Csakhamar kiderült azonban, hogy a brit admiralitásnak a német légitámadásoktól való félelmében esze ágában sem volt a Skaggerak-szoroshoz másféle hajókat, mint tengeralattjárókat küldeni. Ezzel a döntéssel szembeszállt Churchill, aki továbbra is a háború skandináviai kibővítését szorgalmazta, amiben azonban senki nem támogatta. Ily módon a Norvégiában harcoló németek ellátmányát biztosító utánpótlási útvonalakat nem zárták el.
Egy héttel a német invázió után angol deszantegységek értek földet Trondheimtől északra és délre, Namsosban és Aandalsnesben. Ilyen deszantakciókkal kívánták előkészíteni a fő erők támadását, ezeket a terveket azonban meghiúsította a briteket sújtó sajnálatos események sora. A deszantegységek parancsnokává Hotblack tábornokot - egy modern szemléletű és tehetséges katonát - nevezték ki. Megkapta a szükséges instrukciókat, majd távozott az admiralitás épületéből. Néhány órával később eszméletlenül találtak rá. Minden jel arra mutatott, hogy a tábornok merénylet áldozatául esett. Másnap kijelölték az utódját, aki repülőgéppel Scape-be indult. A gép azonban leszállás közben lezuhant. Időközben a vezérkar és az admiralitás parancsnokai hirtelen megváltoztatták véleményüket. Az április 17-én elfogadott tervet már másnap módosították. A vezérkar parancsnokai utasítást adtak a nansoni és aandalsnesi egységek megerősítésére, valamint egy Trondheim körüli bekerítő hadmozdulat végrehajtására. Ez az akció elméletileg sikerrel kecsegtethetett, hiszen ebben a szektorban kevés német tartózkodott, míg a szövetségesek 13 ezer katonával rendelkeztek. A Nansonból déli irányba haladó menet előrejutását a hátvéd veszélyeztetettsége akadályozta. Ezt a veszélyt az a német kommandó jelentette, amely a trondheimi fjordok mellett szállt partra, és amelyet a környéken lévő egyetlen rombolóhajó támogatott.
Az Aandalsnesben lévő egységeknek pedig ahelyett, hogy észak felé, Trondheim irányába indultak volna, hamarosan védekezniük kellett azokkal az Oslo felől - a Gudbrand völgyből - érkező német csapatokkal szemben, amelyek korábban a norvégokat távolították el az útból.
Kerekes Tamás