C. Clarke - F. Pohl: Végső bizonyítás
Metropolis Média Kiadó
Kicsit hasonlít a Sapirelli csatornák bizonyítása körül kialakult gyilkossági kísérletre, Dan Brown modorában, de a másik „entitással”, földönkívüliekkel való viszony, a Föld fenyegetettsége révén végül is sikeresebb művet hozott létre a két narratív szál összecsengése révén. Hisz megjelennek a gépenkívüliek, a protezoárok, gigalakták, s kapcsolatba lépnek a fiatal indiai matematikussal, a főhőssel.
A kötetről írtak vastagon:
Általában gyenge hattyúdalnak titulálják a regényt, ami egy kicsit jobb, mint a regény kritikusai gondolják. Mindenképp a stranszatyorban a helye.
(Kerekes Tamás)
(Pierre de Fermat francia műkedvelő matematikus 1637-ben ezt írta egy tudományos kötet margójára: ,,Egy köböt pedig lehetetlen szétbontani két köbre, egy negyedik hatványt két negyedik hatványra, és általában a négyzet kivételével egy hatványt ugyanolyan két hatványra. Erre találtam egy valóban csodálatos bizonyítást, de a lapszél túl keskeny ahhoz, hogy befogadja." Mivel megoldását máshol sem jegyezte föl, útjára indított egy legendát, amely évszázadokon keresztül kísértette a matematikusokat. A ,,Nagy Fermat-sejtés" bizonyítása végül 1995-ben sikerült Andrew Wilesnak, de csupán olyan eszközökkel, amelyek a 17. századi tudósnak nem álltak rendelkezésére.
Amikor egy lelkes fiatal Srí Lanka-i fiú, Randzsit Szubramanian rábukkan az eredeti megoldásra, világszerte zseninek kiáltják ki, hírnév és vagyon hull az ölébe, de boldogsága nem tart sokáig. A legkülönbözőbb hatóságok és titkos szervezetek akarják soraikba toborozni, hogy kihasználhassák rendkívüli matematikai tehetségét.
És mindeközben egy hatalmas idegen flotta tart a Föld felé, hogy elpusztítsa a magenergia birtokába jutott, potenciálisan veszedelmes új fajt. Az emberiségnek saját maga és a galaxis többi értelmes lénye számára is be kell bizonyítania, hogy érdemes a fennmaradásra. És ebben az újabb bizonyításban is kulcsfontosságú szerep jut Randzsitnak.
Az SF két Nagymesterének közös meséje maga is bizonyíték arra, hogy jövőnk záloga a tudomány és a racionális gondolkodás. Mert az emberi elménél, ha jó célra használják, nincs csodálatosabb.
,,Méltó lezárása Clarke életművének, és emlékeztető, hogy Pohl még 70 évnyi írás után is mestersége teljében van."
- San Francisco Chronicle
,,Ez a könyv egy sor bámulatos ötlettel szembesíti szimpatikus, hiteles emberi szereplőit."
- SF Reviews
Általában leszedik a kötetről a keresztvizet
De hogyan lehet összehozni a két egymástól távol álló problémát? Ezzel bizony a szerzőpáros is gondban volt. Mert igaz ugyan, hogy Randzsit gyerekkori barátja, Gamini révén kapcsolatban áll a Pax Fidem nevű szervezettel, melynek célja a világbéke megteremtése a birtokukban álló szuperfegyver segítségével, de a matematikai problémának semmi köze a világ megmentéséhez. Ráadásul a megmenekülés is elég kurtán-furcsán következik be: a szupercivilizáció úgy dönt, hogy talán mégsem kell kiirtani az embert.
A regény tele van a szerzőktől már ismert ötletekkel. A gigalakták szupercivilizációja az Elsőszülöttteket idézi, más idegen fajok a hícsíkkel mutatnak párhuzamot. Természetesen előkerül a műben az űrfelvonó is, ahogy a napvitorlások is, ez utóbbiak ábrázolásához jelentős részben beemelik Clarke hasonló című novelláját is. Az egyik főszereplőt halála után Robinette Broadheadhez hasonlóan digitális formában élesztik újjá, és persze a történet túlnyomó része Srí Lankán játszódik. Új ötlet sajnos kevés van a műben.
A regény igazi gyengéje a magánéleti szál. Kezdeti problémák után Randzsitnak és élete párjának, Myrának szinte minden sikerül: idilli boldogságban élnek, ami nem is lenne baj, ha nem száz oldalakat pazarolnának ennek ábrázolására az írók. Párbeszédeik többsége életszerűtlen: évek óta nem látják egymást és a második mondatban már tudományos kérdésekről tárgyalnak. A feszültséget annak kellene fenntartania, hogy kb. húsz oldalanként megtudjuk, már megint aggasztó dolgokat láttak a híradóban. Lányuk, Natasha esetében különösen giccses romantikus történetté válik a mese: nem elég, hogy ő nyeri az első Holdon rendezett olimpia repülőversenyét (sic!), még az első napvitorlásverseny mezőnyébe is bekerül. A mű legérdekesebb részei azok a matematikai játékok, melyeket az olvasó Randzsit előadásában megismerhet, de a Szubramanian-házaspár külföldi útjai néha egy bédekker leírásait idézik.
A politikai és magánéleti ellentétek nem elég árnyaltak: az államok között is jól meg lehet különböztetni jókat és rosszakat, az embereknél meg különösen. Így Észak-Korea, Kolumbia és Venezuela rászolgált az elektronikus és hadi infrastruktúrájukat romba döntő csapásra, de az Egyesült Államok is megkapja megérdemelt büntetését ‒ igaz, nem a Pax Fidemtől. A karakterek abszolút nem életszerűek, néha furcsa szituációkba is hozzák őket az írók: egy idős szerzetes látogatásának a regényben egyetlen oka, hogy az olvasó megtudja, milyen ügyes kis autója van.
Mint azt a regény egy német kritikusa megfogalmazta, a szerzők célja az lehetett, hogy “írjanak valami kedveset”. Ez tulajdonképpen sikerült, a regényben rengeteg szimpatikus alakkal találkozunk, akik tökéletes harmóniában élnek. De egy jó regényt a jól ábrázolt konfliktusok éltetnek, azoknak pedig a Végső bizonyítás híján van. Sajnos ezt a könyvet csak a szerzőpáros nevével lehet eladni, a tartalma kevés hozzá.( sfmag.hu)
A gondok ott kezdődnek, hogy a Végső bizonyítás csak nagyon sok jóindulattal nevezhető sci-finek. Tulajdonképpen a négyszázadik oldalig egyáltalán nem, legfeljebb jövőben játszódó (bár ez sem biztos, majd később még visszatérek rá) életrajzi regénynek, amibe olykor-olykor kósza földönkívüliek is befigyelnek. A történethez nekik azonban nem sok közük van, hiszen az Randzsit Szubramanian különlegesnek egyáltalán nem nevezhető életének álmosító krónikája. Ez a jóravaló Sri Lanka-i fiatalember azon embertársaink közé tartozik, akikkel egész életükben egyetlen valamirevaló dolog történt, de azzal megcsinálták a szerencséjüket halálukig. Randzsit életének zenitje az volt, amikor bizonyítást talált Fermat sejtésére, és ezzel világhírű matematikussá vált. Amúgy viszont egyetemre járt, megházasodott, dolgozott, gyereket nemzett – mint nagyjából bárki. Az egész könyv élvezeti értékét hazavágja, hogy főhőse egy unalmas, sótlan alak, aki sorsdöntő pillanatokban is csak egy-egy bugyuta „hupszot” tud kipréselni magából. Randzsit Szubramanian semmilyen jelentős jellemfejlődésen nem megy keresztül, és regényes kalandokba se igazán keveredik. A könyv többi szereplője még nála is vázlatszerűbb, és többségük sajnos igencsak papírízű. Ha már az emberek ilyen kidolgozatlanok, akkor legalább az alienekre biztos sok idő maradt – gondolhatnánk -, de ez nem így van. Szó mi szó, az ő leírásukban legalább vannak izgalmas és eredeti részek, de azért jó lett volna mélyebben is a fejükbe, lelkükbe látni.
Persze a könyv célja igen egyértelmű: az erőszakos, önpusztító emberiség ostorozása és a tudomány méltatása. Így aztán a Szubramanian-család történetét rendszeres időközönként megszakítják matematika feladványok és tudományos kérdések. Ez a jobbik eset, és a könyv néhány legjobb pillanata is ezekhez köthető, mert a harmadik szál viszont azt hivatott bemutatni, hogy micsoda ocsmány világban élünk, és hogy a világ országait micsoda közveszélyes pszichopaták irányítják (az UFO-k is azért jönnek, hogy elpusztítsák az atomfegyverekkel őrült módjára hadonászó emberiséget). Az a probléma, hogy ezt tudjuk anélkül is, hogy Clarke és Pohl harmincoldalanként a szánkba rágná. Hosszú-hosszú leírások a közel-keleti, a dél-amerikai, az afrikai helyzetről vagy éppen az új észak-koreai diktátorról. Ez semmi több, mint felületes politikai rizsa, és mint ilyen kevés helye van egy sci-fiben. A vége felé még az USA és úgy általában a nagyhatalmi politika is megkapja a magáét – ami ugyan szép-szép, de lerágott csont. És itt térnék vissza arra, hogy mikor is játszódik ez a regény. A high-tech cuccok és néhány elejtett megjegyzésből arra következtethetnénk, hogy az igencsak távoli jövőben. Ennek viszont jócskán ellentmond, hogy Kuba elnöke továbbra is Fidel Castro, és hogy Németország nem ENSZ-tag. Talán egy alternatív világot akartak teremteni az alkotók? Akkor viszont az üzenet nem rólunk szól, ennélfogva céltalan.
Ha a kedves olvasó nagy nehezen átrágja magát az első négyszáz oldalon, akkor megérkezik oda, ami miatt megvette a könyvet. A címben szereplő bizonyítás ugyanis ekkor bukkan fel először, aztán körülbelül húsz oldal után egy hihetetlen ostoba és naiv megoldással el is tűnik. Az eddig csigatempóban vánszorgó regény pedig hirtelen felpörög, és a maradék száz oldalban ledarál minden tudnivalót, izgalmasabbnál izgalmasabb dolgokat vet fel, hogy aztán egyet se fejtsen ki. Ki érti ezt? Az elején szinte naplószerűen értesülünk Randzsit életének minden mozzanatáról, és amikor végre valahára valami tényleg egyedi és érdekfeszítő történik vele és az emberiséggel, vége az előadásnak.
A Végső bizonyítás minden jó szándéka ellenére – sajnos ki kell mondani – a Clarke-életmű egyik leggyengébb darabja. Végtelenül szomorú, hogy egyben az utolsó befejezett műve is. Nyilván nehéz ennyi szorgos év után bármi újjal előrukkolni, de titkon az ember bízott benne, hogy a két szerző együttműködéséből születhet valami értékes és érdekes. (kikotoonline.hu)
A Végső bizonyítás remek példája annak, amikor egy könyv egyszerre túl sok és túl kevés- A sok, önmagában is erős és kihívást jelentő téma és történetszál egymást akadályozza, az írók pedig mintha meg sem próbálnák szorosabbra fogni a gyeplőt. Dagályos stílusban ecsetelik Radzsit kalandjait (ráadásul helyenként azzal a tipikus bosszantó, a fiatalságot barátságosan leegyszerűsítő, így lekezelő stílusban). Miközben az egész Földet érintő politikai játszmák Disznófejű Nagyurai és az idegen fajok képviselői egyaránt sablonos, gyerekesen leegyszerűsített papírmasé figurákként jelennek meg, ide-oda tipegve asszisztálva az érthetetlenül befolyásossá váló főszereplőknek, akik a világ közepén - Srí Lankán - állva megmentik a világot (lényegében nem csinálva semmit.(geekz.hu)
Összeállította Kerekes Tamás